TARTALOMJEGYZÉK

Ezen a vidéken találhatók az ország legnagyobb szőlőterületei. Soltvadkert több nemzetiségű népének története szorosan összekapcsolódik a szőlőtermesztéssel, borkészítéssel a múltban, a jelenben és reményeink szerint a jövőben is. Családunk is – mint itt sokan - több generáció óta szőlészettel, borászattal foglalkozik.

Az ágazat nehéz időket él át, ez alól nem kivétel Soltvadkert sem. Tovább nehezíti a helyzetet az utóbbi időben megtépázott hírnév.

Ez a diplomamunka azért készült, hogy egy kicsit hozzájáruljon ahhoz, hogy az itteni szőlőtermesztés tekintélye, erkölcsi és anyagi megbecsülése újra elfoglalja méltó helyét. Meggyőződésem, hogy ez nagyon sokunk érdeke.

Azonban nemcsak az emberekről van szó. Ettől az egyedülálló tájtól a szőlő elválaszthatatlan.

Fontos, hogy ismerjük múltunkat, hiszen viszonyítási alapot, példát és bátorítást jelenthet. Fontos a természeti tényezők – a földrajz, az éghajlat – ismerete, hiszen a szőlőtermesztés mint életforma ezer szállal kapcsolódik a természethez. Fontos, hogy nemzetközi példák pozitív tapasztalatait a saját hasznunkra fordítsuk.

Ha mindezt megtettük, a jelen helyzetet átgondolva pedig megtervezhetjük a jövőbeli teendőinket, majd pontról pontra végre kell hajtani azokat.

II. TÖRTÉNETI ÉS FÖLDRAJZI ÁTTEKINTÉS

II.1.1. Soltvadkert története

Soltvadkert Kecskemét megyeszékhelytől 45 km-re délnyugatra, Kiskőröstől 10, Kiskunhalastól 20km-re, az 53-as és 54-es főútvonalak kereszteződésében (1-2. melléklet), a Duna borrégióban, a Kunsági Borvidéken (3.melléklet) fekszik.

A település neve eredetileg Vadkert volt, ehhez az a hagyomány fűződik, hogy itt volt az Árpád-házi királyok vadászterülete, valamint annak egyik legtöbb, legjobb vadat nevelő része.

1900-tól a település neve Soltvadkert. Ekkor három Vadkert is volt, ezért megkülönböztetésül a Solti-székhez való tartozás miatt lett Soltvadkert. (Azonban Solt település majdnem 40 km távolságra van.)

A késő bronzkorban, 3500 évvel ezelőtt a Vadkerti-tó mellett volt egy kis település. A mostani belterület helyén 1600-2000 évvel ezelőtt szarmata települők éltek. Késő avarkori (1200-1400 éves) leletek nagy számban kerültek elő; azt mutatják, hogy fából készült házakban éltek.

Az 1300-as években kunok kaptak itt birtokot. Az első, eddig ismert okmány 1376-ban említi Vadkertet. A levéltári adatok szerint Vadkert a XV.században virágzó gazdasággal, üzleti élettel, kereskedelemmel rendelkezett, már akkor is a kereskedelmi utak kereszteződésében feküdt, a karavánok ismert és kedvelt megállóhelye volt. (Itt húzódott korában a szarmaták áruközvetítő útja az Al-Duna felé, majd az Árpád-házi királyoktól a múlt századig itt szállították az erdélyi sót a Dunántúl felé, valamint a vasút megnyitásáig itt ment a Rác-út, ami postaút volt.)

Mint település, a török hódoltság alatt megsemmisült, népessége elmenekült vagy áldozatul esett. Az itt lévő kultúra történeti folytonossága több mint egy évszázadra megszakadt, csak a XVIII. század elő felében kezdődik újra.

A Rákóczi-szabadságharc alatt 1706. január 16-án a kurucok és a labancok döntetlen csatát vívtak itt. A falu további jövője szempontjából a báró Orczy család részéről kezdeményezett 1745-ös újratelepítési akció volt a meghatározó, amikor 7 sváb család idetelepítésével kezdetét vette Soltvadkert újabb története. A betelepülők adómentességet és adott esetben termelő eszközöket kaptak a földesúrtól. Az idetelepülők saját anyanyelvüket használták, de összekötötte őket az egyházi élet. Az evangélikus és a református felekezet összefogott és 1747-ben közös imaházat és iskolát épített.

A nagy tudású és haladó szellemű Orczy György elrendelte Vadkerten is a szőlő telepítését, aminek egyik célja a homok megkötése, a másik a lakosság gyümölccsel és borral való ellátása volt. 1795-ben már 97 családot írtak össze - többségük sváb – akik mintegy 80 hold szőlőt műveltek. Ezt követően a település fejlődése felgyorsult. Az 1848-as szabadságharcban 285 vadkerti önkéntes vett részt, többen elestek. Ekkor Vadkerten már 4202 lakost számláltak, tehát jelentős településnek számított. Közben folytatódott a szőlőtelepítés.

Az 1800-as évek második felében a hegyi szőlők tönkrementek a filoxéravész miatt, a homoki részek mentesek maradtak a pusztulástól, a homokos területek ára ugrásszerűen 5-10 szeresére emelkedett.

A Vadkertiek 1872-ben vevőtársasággá szerveződve megváltották földjeiket, ami után nem nagy birtokok alakultak ki, 100 hold körüli földdel 30-40 család rendelkezett.

Vadkert bekapcsolódása az országos vasúthálózatba nagy jelentőségű volt a további fejlődés szempontjából (1882. december 5.). Ennek eredményeként takarékpénztár, malmok, szállodák, szőlőfeldolgozó telepek kezdték meg működésüket.

1900. október 18-tól a település neve Vadkertről Soltvadkertre változott.

Az 1890-es években Krämmer Fülöp a vasútállomás környékén sok szőlőt telepített különböző fajtákból, tőle tanulták a helybéliek a szakszerű szőlőművelést és borászatot. Példája nyomán az 1930-as években a helybéliek szinte az egész határt szőlővel ültették be. Így a lakosság fő megélhetési forrása a szőlő lett.

A nemzetközi vérkeringésbe a viszonylag nagy számú helyi zsidóság révén kapcsolódott be a település. Jórészt nekik köszönhető a borkereskedelem és az ipar fejlődése.

Az I. világháborúban Vadkertről 386 hősi halott volt. 1919-ben román megszállás alá került a település. Ezután több irányba megkezdődik a kövesútépítés, ami újabb lökést ad a fejlődésnek. Nagyszabású építkezések kezdődnek, amelyek kisvárosivá teszik a település arculatát, sorban alakulnak az egyesületek, korszerűsítik az iskolákat. Azonban a további fejlődésnek gátat vet a II. világháború.

A háború utáni helytelen gazdaságpolitika rányomta a bélyegét a község fejlődésére. A tsz-ek szervezését erőltették volna, de egy életképtelen tsz-en kívül nem sikerült a kollektivizálás. A szőlőtermesztést vissza akarták szorítani (pl. gyapottermesztés), de hiába.

A község térségellátó szerepet is kapott, az ÁFÉSZ (helyi központtal) három település – Bócsa, Tázlár, Pirtó – ellátásáról is gondoskodott, ez mintegy 13 ezer embert érintett. Megkezdődött az ipartelepítés is. Gimnáziumot, iparitanuló-iskolát, diákotthont és szülőotthont telepítettek a községbe.

1973-ban – Petőfi születésének 150. évfordulóján – Kiskőröst illette meg a városi cím. Ezzel egyidejűleg azonban odavitték a közép- és az ipari iskolát is.

A további fejlődést meghatározta a félig-meddig magánszférának számtó szakszövetkezetek megalakulása, amik 1961-től kiépítették a szőlő- és bor teljes vertikumát, tulajdonképpen lerakta a magángazdaságok alapjait.

A 90-es években a kárpótlási törvény megjelenése, valamint a gazdasági és piaci viszonyok változása kisgazdaságok, vállalkozások sorozatát indította el, amiknek alapja a szőlészet-borászat volt. A város továbbá országos szinten is "műanyag nagyhatalomnak" számít, közel nyolcvan műanyag termékeket előállító cég, vállalkozás működik a településen, amelyek tasakokat, fóliákat, dugókat gyártanak. Emellett leginkább a szolgáltató és a kereskedelmi szektor fejlődött a városban; olyan vállalkozások jelzik ezt, mint a magánbenzinkutak, autó-márkakereskedések, építőanyag-kereskedések (SCHWARCZ, 2003). A szőlőtermesztés és borászat a környék gazdaságában továbbra is meghatározó.

1993. szeptember 1-től Soltvadkert város lett.

Mozgalmas egyházi, kulturális és sportélet van Vadkerten és az idegenforgalom is fejlődik. Ennek fő bázisa a jellegzetesen alföldi Vadkerti-tó (1.kép), amit nyaranta pihenni, szórakozni vágyók tízezrei keresnek fel mind hazánkból, mind a külföldi országokból.

1.kép: a Vadkerti tó

II.1.2. Soltvadkert szőlészeti-borászati hagyományai

II.1.2.1. A kezdetek

A levéltári adatok szerint a XV. században Soltvadkert már virágzó gazdasággal és kereskedelemmel rendelkezett.

Mint a legtöbbi alföldi településen, úgy itt is a kezdetleges termesztés a szőlő-gyümölcsös volt, ami az ártéri erdők zónájában alakult ki. A tőkék itt még természetes tenyészhelyükön voltak, a lombozat a fákra csavarodott. Az Árpádházi-királyok idején a nagy tölgyfákkal borított vidék bővelkedett a vad gyümölcsökben.

A XIII. század végéig a szőlőt, mint gyümölcsöt termesztették. A borkészítés csak a XIV. századtól feltételezhető.

A török terjeszkedés Soltvadkertet sem kímélte. Közel 200 éven át, lakatlan területté vált, ezt bizonyítja, hogy a település neve a török adószedési könyvekből hiányzik. Soltvadkerten az első szőlőtelepítésekről csak feltételezések vannak. 1674-ben a Halason lakó Tegzes család bérli a Vadkert-pusztát. Ők építették itt az első fogadót, amely – lévén, hogy Vadkertet akkor is fontos utak keresztezték – a Szabadka-Izsák-Buda-Kalocsa-Kiskőrös-Szeged közötti utak kereszteződésében állt. Valószínű, hogy az italról való gondoskodás jegyében szőlőt is ültettek. Egy 1696-ból fennmaradt jegyzőkönyvben már olvasható a „Szőlős-hegy” kifejezés. Az első telepítések a megindult futóhomok megfogását is célozták.

A török kiűzését követően megindult az elnéptelenedett falvak betelepítése. Ebben kulcsszerepet töltött be a báró Orczy család, akinek tulajdonába kerültek a Vadkert, Bőszér és Csábor puszták. Hét sváb család idetelepítésével kezdődött el Vadkert újabb története. Ők a bárótól bérelték földjeiket, aki szerződésben kikötötte, hogy újabb szőlőültetvények létesüljenek. A kikötés megszegését büntette. Fontosnak tartotta a szőlő gyümölcsét, borát, de azt is tudta, hogy jó homokfogó növény. Ebben az időben a homokviharok komoly veszélyt jelentettek, képes volt házakat eltemetni. Ezek a telepítések rendszertelenül történtek, görbe sorok és sűrűn álló tőkék jellemezték őket.

A megkezdett szőlőtelepítések az 1800-as évek elején is folytatódott, amikor Lukács Gergely földesúr 1804-ben 32 évre zálogba vette báró Orczy Lászlótól Soltvadkertet, Csábort és Bőszért.

A környékbeli szőlők terjedését igazolja a vidék akkori földesurának, báró Orczy Lászlónak a pecsétje is, amellyel a báró a soltvadkertiek figyelmét felhívta, hogy a szőlő, mint növény milyen fontos a homokos területeken. Az akkori szőlőültetvények között az olyan fajták voltak megtalálhatóak, mint a Kövidinka, a Kadarka és a Sárfehér.

1806-ban 251 hold, 1828-ban 735 hold, 1853-ban 1408 hold szőlő volt a település határában. A XVIII. századtól a vidéken általánosan elterjedt a szőlőterületek méretét kapában, napi kapásban kifejezni. Egy kapa föld akkora területet jelent, amelyet egy ember egy nap alatt meg tudott kapálni. Az 1800-as évek második fele a filoxéra pusztítását jelentette a hegyvidéki szőlőkben. Azonban az alföldi szőlőket a kvarcos homok megvédte. A filoxéra 1875-tól több éven keresztül pusztított az ország szőlőtermő területein. Azt nem tudjuk, hogy Soltvadkerten megjelent-e a kártevő, de arról van feljegyzés, hogy itt is használták védekezésül a szénkéneget. A filoxéra-vész míg az ország számos területén pusztulást, addig az alföldi területeken fellendülést eredményezett. A vész után jelentős fejlődésnek indult a vidék szőlőtermelése, nagy telepítések kezdődtek és több újítást is bevezettek. Így például a szőlők szélén kutat ástak, ami előbb a számosállat itatására, később permetezésre szolgált. Elterjedt a szőlőterületek pásztára osztása, egy pászta 25-26 sornyi szélességű és 50 tőke hosszúságú darab volt. Az egyes birtokok közötti darabokat mezsgyének hívták. A szőlők között dűlőutakat alakítottak ki, ami a későbbi közlekedést szolgálta. Az addigi felszíni kamrák helyett ásott pincék kezdtek megjelenni. Az újkori szőlőtermesztésben meghatározó jelentőségű volt az 1882-ben megépített vasút, amely nagyban növelte az átmenő forgalmat, ami új lehetőségeket nyitott a kereskedelemben.

II.1.2.2. Krämmer Fülöp és családjának korszakalkotó eredményei

A vadkertiek felemelkedését nagyban segítette egy budai pincemester, Krämmer Fülöp, aki Németországban egy nagy uradalomnál volt vincellér. Onnan Budára került pincemesternek és borfelvásárlónak. Egy ilyen felvásárlási útja során haladt át Soltvadkerten és megtetszett neki a vidék buckás területe. Egy hét múlva másodmagával visszajött és vásárolt kb. 60 hold területet a vasút két oldalán. Ő telepített itt először Olasz rizlinget, Furmintot, Piros veltelinit és többféle csemegeszőlő fajtát. Különálló épületként pincét és présházat is épített.

A pince érdekessége, hogy a föld felszínétől kb. egy méteres magasságban emelkedik ki a tároló rész, ahol a prések (1.ábra) is voltak.

1.ábra: a Krämmer telepen talált ősi prés rajza (forrás: FRITTMANN, 2003)

A föld alatt mintegy 2 méterre található a még ma is meglévő ászoktér az eredeti hordókkal. 1914-től négy darab 600 hl-es és két 40 hl-es betonhordót készítettek. Ezek előtt aknák találhatók, amelyek a hordók belsejéhez hasonlóan üvegcsempékkel vannak burkolva.

Az első prés a Krämmer telepen 1900-as évek elején jelent meg, amely egy Grancia „szőlőzúzó malom” volt. A szőlőt ledarálta, majd ki is préselte, majd ebből a törköly a kétkosaras hidraulikus sajtóba került, amit az olaj vagy víz segítségével könnyű volt működtetni. A must szállítása már pumpával történt.

Krämmernek köszönhetően általánosan elterjedt az ásóval való forgatás, majd később ekével történő szántás telepítések előtt. Bevezette a metszőkés helyett a metszőolló használatát. Ő ismertette meg a vadkertiekkel a Vermorel permetezőgépet. Általa terjedt el az ültetések előtti szerves- és műtrágyázás. Kiszámolta az évente kivont tápanyagok mennyiségét és pótolta a szükséges adagokat.

A borok kezelése is szakszerűen történt a telepen, ezt példázza egy történet is. 1915-ben egy ládából elővett egy palackot, ami az első termésből volt. Megkóstoltatta a vincellérével, akinek nagyon ízlett. Elárulta neki, hogy ez a bor 17 éves. Ez bizonyította, hogy a homoki bor is idő és értékálló tud lenni.

Fia, Krämmer József 1908-tól lett a telep vezetője. Elvégezte a legmagasabb szőlészeti-borászati iskolákat, beutazta Európa szőlőtermő vidékeit.

II.1.2.3. Vadkerten termesztett régi szőlőfajták

A térség meghatározó fajtája volt az Ezerjó, ma is nagy területeteken található meg.

Több száz év alatt a Kadarka fajta differenciálódása jól megfigyelhető. Megtalálható volt Nemes Kadarka, kupakos kadarka, Fehér Kadarka, valamint jelen volt a Bíbor „kadár” is.

A Kövidinkából is jelentős területetek voltak termesztésben.

Piros szlanka - vagy ahogy a helyiek hívják Piros magyarka – is jelentős területen telepített fajta volt.

Az Izsáki sárfehér a XX. század elején került Soltvadkertre, a Pozsonyi fehér pedig 1920 után.

II.1.2.4. Szőlők telepítésének és művelésének hagyományai

Telepítés

Az ásót, kapát nagyon régóta ismerték, ezért az első vesszőket is ezekkel telepítették. A kiválasztott területen kapákkal térdig gödröt ástak, belerakták a vesszőt és a felszíntől 1,5 arasznyira betemették. Az egyszerűbb és gyorsabb megoldás az volt, hogy nem ástak gödröt, hanem 4 lábnyi (126,4 cm) hosszú „vasvesszővel” fúrtak lyukat. Ez a mai ültető vashoz hasonlít (2. ábra).

2. ábra: szőlőültető fúrók (forrás: NAGY PÁL-Dr.APRÓ, 1972)

A vesszőhöz nem szorították oda a homokot, nem taposták be a földel „majd befújja a szél” - mondták a vadkertiek. A XIX. század közepétől kezdték alkalmazni a zsineg melletti ültetést, aminek következtében egyenesebbé váltak a sorok. Később elterjedt az ültető lánc (ma is használják), a szorítás művelete elmaradt, amikor vízzel öntötték tele a lyukakat. Az iskolából történő ültetés csak a XX. századtól terjedt el. A szakszerűtlen művelés hatására alig bírták kinyitni a hatalmasra megnövő tőkéket.

A tőkehiány pótlására akkoriban leginkább a döntést alkalmazták. Kevésbé volt elterjedt a bujtás.

Az oltás művelete bizonyos fajtáknál már elterjedt volt. Az ősz folyamán vesszőt szedtek, és tavasszal a könnyezés megindulásával végezték el a műveletet. Felásták a tőkét kb. 30 cm-nyire, ott elvágták, behasították és beletették az oltóvesszőt. Ezt hajtással „szőlőburokkal” kötözték össze.

Metszés

Feltehetőleg a XIX. század első feléig kovácsoltvas metszőkéseket használtak, majd ezek után terjedt el a kaszapengéből készült metszőkés. Kezdetben még a metszőkéssel csak sárszemre metszettek. Vadkerten a már említett Krämmer Fülöp vezette be a metszőolló és a csákány használatát. A lemezes ollót 1910-1920 között kezdték el alkalmazni.

Karózás

A karózást is Krämmer Fülöp ismertette meg a helyiekkel. Hihetetlennek tűnik, de kezdetben még szüret után kivágták a kötéseket és felszedték a karókat, hogy ne korhadjanak a földben. Csak a henye és félmerev szárú fajtákat karózták.

Kapálás-horolás

1890 előtt takaratlan szőlőt kétszer, takartat csak egyszer kapálták meg. 1920 után a nehéz kapák helyett megjelentek a könnyebb horolók (3. ábra).

3. ábra: a szőlőhoroló rajza (forrás: FRITTMANN, 2003)

Ezzel egyidőben terjedt el, hogy horolás előtt lovas ekével ekézték meg a szőlőt. Az első tavaszi kapálást „zöldre kapálás”-nak mondták. Zsendülés kezdete körül végeztés az „érés alá” kapálást.

Kötözés

A gyalogművelésű karó nélküli szőlőkben ha megvárták, hogy kellően megnőjön a hajtás, elég volt egyszer kötözni. A karós szőlőkben kétszer kötöztek és kötöznek még ma is. Régen leterjedt kötöző anyag volt a kutyatej és a káka, amit felhasználás előtt 2 napig fonnyasztottak. Az erős fájú terebélyes tőkéknél a hosszú levelű sást használták szívesen.

Permetezés

Az első permetezést 1888-ban végezték Soltvadkerten. A filoxéra vész után 10 évvel jelent meg a veszélyes gombabetegség, a peronoszpóra, ami az amerikai vesszőkkel került be hazánkba és főleg a Duna-Tisza közén lévő ültetvényeket pusztította. A gombabetegség elleni védekezés Soltvadkerten 1905-ben indult meg. Amíg nem voltak gépek addig vödröt kötöttek maguk elé és cirokseprűvel csapkodták a tőkére a permetlevet. Az első gépek bádogból készültek. Azonban a tartály gyakran levált a felső részről. Krämmer Fülöp kezdeményezésére Franciaországból behozták az első Vermorel gépeket, amit a 4. ábra mutat.

4. ábra: Vermorel típusú háti permetezőgép (forrás: FRITTMANN, 2003)

Ez a gép gumimembrános szivattyúval van felszerelve. Egyszerű, megbízható, tartálya 10-12 literes. Az 1960-as évek közepén egy vadkerti iparos lóvontatású permetezőgépet készített. Ebben egy kis motor hajtott meg egy kompresszort, ami levegőt nyomott a tartályba.

A csettegő

Lehóczki Ferenc, vadkerti iparos készítette el az első csettegőt, ami nevét a hangjáról kapta. Általában ZUK, Warszava, Moszkvics és GAZ kocsik vázszerkezetének felhasználásával készült. Szállításra, vontatásra, permetezésre használható (5. ábra).

5. ábra: csettegő (forrás: GMOSER szerk. 2003)

A gép minden talajon képes közlekedni. A permetezés ezzel a géppel még ma is zajlik. A tartályt megtöltik vízzel, hozzáadják a törzsoldatot és elkeverik. A tömlőt kihúzzák a kezdősor elejéhez, a nyomást a pisztolyon levő karral beállítják. A csettegő a tábla végén áll és folyamatosan üzemel. A munkához két ember kell, amelyik sorba a permetező személy bemegy a tömlővel, azt „slagsor”-nak hívjuk. A sor végére – a tömlő beakadásának megakadályozására – egy földbe szúrható, a tömlőt terelő forgó résszel rendelkező „surgulyát” raknak. Egy átlagos védekezés alkalmával kb. 1200 liter lémennyiség szükséges 1 ha-ra, amely terület beszórása 3,5 órát igényel.

Szüret és borkészítés

A XVIII. századot megelőzően igen kevés adat maradt fenn. Az 1700-as években már általánosnak látszik, hogy favedrekbe szedték a szőlőt. Ezeket cseberhordók által cipelt cseberbe ürítették. Ez egy alulról felfelé szűkülő, kb. 50 liter űrtartalmú edény volt. Két fülével egy rúd segítségévek két ember vitte a vállán. A benne lévő szőlőt lecsomiszlózták és szüretelő kádba öntötték. A lé a kád alatt elhelyezett dézsába csordogált, illetve a letört szőlőbe nyomott borszűrő kasból meregették ki. Ez a kas fűzfavesszőből font kúp alakú eszköz két füllel. Az így nyert must a színlé, amit a kocsin lévő hordóba töltöttek egy tölcsér segítségével.

Vadkerten a sajtók csak a XIX. század közepétől jelentek meg. Egy ideg a törkölyből taposással préselték ki a mustot. A lecsomiszlózott szőlőt nem azonnal taposták ki, hanem néhány napig lefedve törkőn tartották. Az így letakart szőlőt nevezték csemegének.

Az 1800-as évektől kezdve a szüretnél a taposást borzsákban végezték, szintén a tábla szélén. Ez a módszer még az 1930-as évek elején is jelen volt a termesztésben. A zsák vastag kenderfonatból készült, ritkára szövött és elnyúlt alakú volt. A tábla végén állították fel a félfenekes kancahordót és ennek tetejére pedig a lugzót. A puttonyból – ami a XIX. századtól terjedt el – a zsákba öntötték a szőlőt. A taposó a zsák száját jól összecsavarta és kitaposta. A szőlőszedés az asszonyok dolga volt, a férfiak puttonyoztak illetve tapostak. A lugzó nyílásához seprőkórót tettek, ami szűrőként működött. A fenekes hordóba folyt a must, a törkölyt a kancahordóba gyűjtötték, amit kádba letaposva és homokkal leszórva pálinkának kifőztek, vagy vizet öntöttek rá, erjedni hagyták és kipréselték. Ezt nevezték kapás bornak vagy csigernek. Ha a hordó musttal megtelt, a kocsi hátsó kerekeinek gödröt ástak, amibe beleálltak és így gurították fel. Általában október végén végeztek a szürettel.

Borászat

Decemberben már jórészt leülepedett a seprű, lehetett fejteni. Kezdetben csak akkor seprűztek, ha kiürült a hordó. A seprűt úgy veszik ki a hordóból, hogy a sánkérfára felgurítják, kiveszik az akona- és végdugót. A többi hordóból összegyűlt seprőt a seprős hordóba teszik. Ezután a hordókat kimossák. Azt tartották régen, hogy a hordót borral kell kimosni, mert ha a víz nem szárad ki, büdös lesz a hordó. Ezt a szagot a borhoz öntött oltott mésszel tudták közömbösíteni. A kiszáradt hordókat bekénezték, az üreseknél ezt a műveletet háromhavonta elvégezték.

A XIX. század közepén megjelentek helyileg is a prések. Amíg a daráló nem terjedt el, szintén a szőlő szélén tapostak, majd háznál préseltek. A sajtók - amiket itt sutunak hívtak - középorsósak voltak (6. ábra).

6. ábra: középorsós prés, más néven „satu” (forrás: FRITTMANN, 2003)

Eleinte nagyon kevés volt belőlük faluszerte, ezért fakerekeket szereltek rájuk és házról-házra jártak préselni. A kipréselt lé a sajtóalj nyílásán folyt a kádmentőbe. Ebből mericskével merték ki a mustot és tölcséren keresztül hordóba töltötték. Később elterjedtek az ácsolt prések, amelyek közül néhányat még a 1970-es években is használtak.

Borkezelés

Általánossá vált a bor kénezése. Régen még nem alkalmazták a cukrozást, helyette mustsűrítményt használtak. Derítést csak a bornagykereskedők alkalmaztak. Eleinte kvarcos homokon szűrték, majd később 1 tojásfehérje/hl módon derítettek. Az őrölt azbeszt csak később terjedt el. A barnatörés ellen keményfából keletkezett faszenet tettek egy kosárba, és azon keresztül fejtették le. Ha penészes lett a hordó, akkor az egyik végén levették az abroncsokat és kibontották, majd forró sós szódavízzel kisúrolták. Ezek végeztével bekénezték. A beszűrés előtt fontos, hogy a kiszáradt hordókat vízzel megdagasztották. Ezt még ma is így végzik. Az ajtós hordókat 1920-1930 körül kezdték el alkalmazni, aminél már nem jelentett problémát a borkő kiszedése, mint a korábban alkalmazott kis hordóknál.

A fapréseket a XX. század elején váltották fel a gyári prések. Jellemzőjük, hogy a sajtóalj, az orsó, a présfej és a hajtórúd fémből készült. Itt a Röck-prések terjedtek el, amelyek még ma is használatban vannak. Ezekkel a törkölyt általában kétszer szokták sajtolni.

A taposást felváltó szőlődaráló – bár országszerte már 1830-tól használták - vadkerten csak 1915 körül jelent meg és terjedt el a használata. 1920-1930 körül terjedt el a módosabb gazdák között a borpumpa használata.

Értékesítés

A termelés növekedésével megszaporodott a borkereskedők és borügynökök száma. Sok esetben a szüretből hazafelé tartó gazdák kocsiról adták el a must egy részét olcsó pénzért. A must egy részét kénytelenek voltak eladni a hordóhiány miatt. A XIX-XX. században a kereskedő kocsmárosok vásárolták fel a mustot és a bort. A kereskedők az ügynökeikkel álltak kapcsolatban, akik helybéli közvetítők voltak. Szüret idején is a kereskedők kutatták fel a gazdákat. A gazdák, ha ekkor nem kínálták fel a terméküket eladásra, sajnos később sokszor nem tudták ezt megtenni. 1930-ban a helyzet megoldása céljából állami pincét építettek, ami megkezdte a helybéli gazdáktól a felvásárlást. Mivel nem volt szabad háznál bort kimérni, elkezdődött a feketekereskedelem. A batyusok vasúton nagyobb városokba és pestre vitték a bort. Elterjedt szokás volt, hogy a gazdák kis hordókat – 15 liter - csináltattak és megrendelésre postán csomagként adták fel. Ahogy a bor elfogyott, a megrendelő visszaküldte a kis hordót.

A háború után

A szocialista eszmék a szőlőtermesztést is nagyüzembe akarták kényszeríteni. Azonban ebben a térségben a további fejlődést a félig-meddig magánszférának számító szakszövetkezetek megalakulása jelölte ki, ami - ebben az időben egyedülálló módon - viszonylag nagy szabadságot nyújtott a gazdáknak. Ezek a szakszövetkezetek 1961-től kiépítették a szőlő- és bor teljes vertikumát, tulajdonképpen lerakták a magángazdaságok alapjait.

A családi kezelésben hagyott szőlő- és gyümölcsterületeken megmaradó egyéni gazdálkodás lehetősége kedvezett a gazdáknak s ezáltal a település gazdasági fejlődésének egyik mozgatórugójává vált. E fejlődés üteme kiemelte az akkori nagyközséget. A szakszövetkezetek nem váltak hierarchikus, tekintélyelvű szervezetekké, kevéssé szóltak bele a termelésbe, igyekeztek csak az értékesítést intézni, a szakszövetkezetek keretében a tagi gazdaságok nagyfokú termelési és értékesítési szabadsága valósult meg. A nyolcvanas évek sajtójában, közbeszédében a "gazdag falu" kifejezés gyakori volt. A korszak kezdetben kedvező értékesítési lehetőségeinek köszönhetően a borkészítés jövedelmező tevékenységnek számított, amely a termelőt akkor is jelentős mellékjövedelemhez juttatta, ha csak szabadidőben foglalkozott szőlővel és borral. A hetvenes-nyolcvanas években ez évi pár százezer forint mellékes jövedelmet, akkoriban viszonylag nagy összeget is jelenthetett. A hetvenes évek legvégén, még inkább a nyolcvanas évek elején indultak azok, akik már abban az időszakban is minden tekintetben megfeleltek koruk vállalkozói elvárásainak.

Már 1962-ben felvetődött nagykapacitású feldolgozók, tárolók, hűtőházak és palackozók építésének a gondolata. Ennek érdekében 1964-ben úgy határoztak, hogy egyesíteni kell a szövetkezeteket a célok érdekében. Így 1965-től a Jóreménység, a Kossuth és a Rákóczi szövetkezetek működtek tovább. A szőlőfeldolgozás és tárolás nagyüzemi jellegét az állami gazdaságok biztosították. Ilyen üzem működött Kiskunhalason, ahová a vadkerti gazdák egy része szállította be a termését. De a jellemzőbb az volt, hogy saját feldolgozást végeztek.

A szőlő-bor ágazat szempontjából a Jóreménység Szakszövetkezet volt a meghatározó, ami a Rákóczival közösen 25000 mázsás feldolgozót és 22000 hl-es tárolót épített. A Jóreménység 1968-ban egy osztrák Seitz gyártmányú félautomata gépsorral működő palackozót hozott létre. Ez volt az országban az első szövetkezeti palackozó. 1972-ben a Kossuth és Rákóczi Szövetkezet Szőlőskert néven egyesült, amely a Jóreménységgel közösen felépítette az új vasbeton tárolóteret. 1974-ben kezdődött az új telepítési hullám, ezek az ültetvények Moser-kordonon létesültek.

A korszerű borászat számára elengedhetetlen a borok rendszeres vizsgálata, ellenőrzése. E célból 1976-ban laboratóriumot létesítettek. A vadkertiek ebben is elsők voltak a környéken. Áttértek a Malligand – fok szerinti átvételről a beltartalom szerinti minősítésre. A szövetkezet borászatának eredményei és felhalmozott tapasztalatai borászkodásra ösztönözték a gazdákat is. Különösen a 70-es évek végén, a 80-as évek elején növekedett meg erőteljesen a háztáji tárolótér Soltvadkerten.

Az 1980-as években országszerte komoly gondokat okozott a fagy. Világossá vált, hogy a tömegtermő fajtáknál nem szabad magas művelési módokat alkalmazni. 1985-ben a termésátlag ha-ként 5 tonna volt. 1987-ben ismét téli fagyok pusztítottak. Ennek hatására dolgozták ki a takarásos, magasan rögzített szálvesszős fejművelést. A művelési mód egyesíti magában a télire fedhető alacsony fejművelés és a magas művelésmód előnyeit. A lényege az, hogy a szálvesszőket télire lehúzzák a földbe, így azok nem károsodnak a téli fagyok által.

A ’90-es évek lehetőségei a vállalkozások sorát indította el. Nőttek a szőlőterületek és a tárolóhelyek. A kárpótlások hatására számos gazda visszatért a szőlőtermesztéshez ki nagyobb, ki kisebb területen. A szőlészetek-borászatok egyéni vállalkozásokká, családi gazdaságokká alakultak. A családi gazdaságok gyors fejlődésnek indultak, jelentős telepítésekbe kezdtek. Bővültek a tárolóhelyek, korszerű feldolgozó rendszerek létesültek, amik a saját borpalackozó kialakítását is magukba foglalták.

II.2. Az éghajlatot alakító tényezők

A Kunsági borvidék klímaviszonyai változatosak, több tekintetben is és viszonylag sokszor szélsőségesek. Magyarországi viszonylatban a termelési biztonság az egyik legkisebb. Ezen a vidéken az éghajlat, annak szélsőségei, esetleges változása nemcsak hogy minőséget befolyásoló tényező, hanem meghatározó jelentőségű is. Éppen ezért e – különösen hangsúlyos - fejezet célja az, hogy térben és időben kitekintve megpróbálja megvilágítani azokat a tényezőket, amik a térség éghajlatát meghatározzák, befolyásolják vagy változtatják.

Egy terület –így Magyarország és ezen belül Soltvadkert – időjárásainak összegét, azaz éghajlatát több tényező alakítja ki. Közülük a legfontosabbak:

- a földrajzi szélesség szerinti napsugárzás energiahozama, földrajzi helyzet

- a sugárzást felfogó felszín sajátosságai

- a légkörzés hatása („légköri akciócentrumok”)

- a tengerszint feletti magasság (domborzat).

II.2.1. Földrajzi szélesség, földrajzi helyzet

A Kunsági borvidék kiskőrösi körzete a 46°25’ és 46°40 északi szélességek között fekszik.

A napsugárzásból nyert energiabevétel közepes értékei folytán hazánk földrajzi szélessége mérsékelt éghajlatot biztosít, Magyarország a mérsékelt övi szárazföldi éghajlat hatása alatt áll. Az ország földrajzi helyzete egyrészt lehetővé teszi hogy az Atlanti-óceán és a Földközi-tenger tompítsa a szárazföldi éghajlatra egyébként máshol (pl. az eurázsiai kontinens belsejében) jellemző szélsőségek mértékét és gyakoriságát, másrészt a „medencehatás” – vagyis az Alpok, Kárpátok és Dinári-hegység közelsége – korlátozza az óceáni és mediterrán hatásokat.

A téli hőmérséklet a tőlünk nyugatabbra fekvő országokban általában magasabb. Ami a nyarat illeti, a szőlő sok napfényt és meleg nyarat igényel, ezek a feltételek a Kunsági borvidéken kedvezőbbek, mint Nyugat-Európa azonos földrajzi szélességeken elhelyezkedő sík területein.

II.2.2. A sugárzást felfogó felszín sajátosságai

Itt a legfontosabb a talaj típusa, de fontos még a felszín növényzete, a növényborítottság mértéke és a felszínformák hatása.

A homoktalajok hővezető képessége viszonylag magas, fajhője alacsony, tehát könnyebben melegednek fel, de könnyen le is hűlhetnek.

A növényzet tekintetében a szőlőültetvényeknek művelésmódtól, vegetációs állapottól és a pillanatnyi időjárástól függő speciális mikroklímája, vagyis állományklímája van, ami vegetációs fázisonként változik. Ez derült, szélcsendes időben érzékelhető, ekkor az ültetvényben néhány °C–os hő-, ill. néhány %-os páratöbblet mutatkozik. A különbség azonban borult, szeles időben eltűnhet.

II.2.3. A légkörzés hatása

A légáramlás igen jelentős tényező Magyarország éghajlatának kialakításában, a helyi tényezők legtöbbjét erősen felülmúlja. Az érkező légtömegek különböző időjárást hoznak magukkal.

Éghajlatunkban döntő szerepet játszik a légköri akciócentrumokhoz képest elfoglalt földrajzi helyzetünk.

Magyarország éghajlatát két állandó és két időszakos akciócentrum befolyásolja. Az egyik ilyen állandó légköri képződmény az Atlanti-óceán északnyugati részén elhelyezkedő „izlandi minimum”, amelynek létrejöttében nagy szerepe van a meleg Golf- ill. Északatlanti – tengeráramlásnak. Ezen akciócentrum erőteljes működése esetén Nyugat-Európán keresztül sűrűn haladnak át hazánk területén is a változékony, felhős, csapadékos, esetleg viharos, télen aránylag enyhe, nyáron pedig hűvös időjárást hozó ciklonok és ezek időjárási frontjai.

Általában a legerősebb a ciklontevékenység áprilisban. Ekkor a ciklonok nemcsak tengeri, hanem sarkvidéki eredetű levegőt is hoznak felénk. Ezért olyan változékony és szeles az áprilisi időjárás („böjti szelek”). A homokos területeken ilyenkor nagy lehet a szélerózió mértéke.

A másik állandó jellegű légköri képződmény az Atlanti-óceán szubtrópusi vidékén lévő „azori maximum”, amely magasnyomású – anticiklon- léghalmaz. Ennek működése, felénk való nagyobb kiterjedése esetén tartósan derült, általában száraz, szélcsendes, nyáron igen meleg, télen esetenként különböző hőmérsékletű időjárást biztosít a Kárpát-medencében. Ősszel az azori maximum okozza a „vénasszonyok nyarát”, ilyenkor a szárazföld és a tengerek hőmérséklete hasonló, szünetelnek a csapadékot hozó időjárási frontok, anticiklon alakul ki. Ez az időjárási helyzet kedvező a kései érésű szőlőfajtáknak, különösen ha az rothadékony is (pl. Kadarka).

Az alföldi szőlőtermesztés szempontjából (is) meghatározó fontosságú a „szibériai maximum” nevű, időszakos magasnyomású időszakos légköri képződmény. Ez Belső-Ázsia felett helyezkedik el, de változó kiterjedésű. Időnként fölénk is kiterjeszkedő magasnyomású léghalmaza hazánkban igen szigorú telet hozhat létre és tarthat fenn szárazföldi áramlással (téli monszun).

Télen előfordul, hogy a szibériai és az azori anticiklon összeépül. Ekkor kemény hideg, száraz levegő érkezik a kontinens északkeleti, zord vidékeiről. Hazánkban a szélsőséges téli lehűlések rendszerint ehhez a jelenséghez kapcsolódnak. Ekkor nagy fagykárok léphetnek fel a szőlőültetvényekben (2. kép).

2. kép: fagykár a 2001/2002. év telén Soltvadkerten. A karok elfagytak, a takart tőkefejekből fakad a szőlő

A téli félévben a Földközi-tenger különböző részein rendszeresen képződnek ciklonok, ezek gyakran átvonulnak hazánk felett. Ez általában csapadékos időjárást jelent, ősszel tartós esőzéssel, télen havazással, néha igen nagy mennyiségben, gyakran csak az ország egyik részében. Ha a hótakaró megmarad, egy ezután kialakuló anticiklon nagy lehűlést hozhat, akár -20 °C alatti hőmérsékletekkel is.

A „perzsa – öböli minimum” fejlettsége nyarunk időjárását befolyásolja, mert erőteljes és tartós működésekor nyári monszun (=óceáni hidegbetörés, zivatarokkal, csapadékkal, esetleg jégesővel, lehűléssel) léphet fel, erősödhet meg.

E nyári monszun egy „átlagos” évben egyébként is érezhető, ez okozza a júniusi (Medárd) esőzéseket, zivatarokat. Ebben az időszakban a legnagyobb a tengerek és a szárazföldek közti hőmérsékletkülönbség. A sokévi átlagok alapján a június a legcsapadékosabb, legzivatarosabb hónapunk. Ennek természetesen nagyon fontos növényvédelmi vonatkozásai is vannak a szőlőben.

Az említett négy légköri akciócentrum hatásai összefonódva, egymást erősítve, vagy gyengítve jelentkezik, hol a tengeri, hol a szárazföldi éghajlat jellegét juttatva érvényre gyakran hónapokra esetleg évszakokra is. Az évek különbözőségének csapadék szempontjából ékes példája volt az 1999-ben, valamint 2000-ben hullott csapadékmennyiségek egymás mellé állítása havonkénti bontásban (7. ábra). 1999 az évszázad 2. legcsapadékosabb (853,7 mm), 2000 pedig az évszázad 2. legszárazabb (348,8 mm) éve volt Soltvadkerten, a különbség 2,44 szeres!

7. ábra: az 1999. és a 2000. év havi csapadékmennyiségei Soltvadkerten

II.2.4. A tengerszint feletti magasság, domborzat

Magyarországot hegyek veszik körül, továbbá területének 68%-a síkság; ez sajátos helyzetet teremt mind hőmérsékleti, mind a csapadék vonatkozásában.

A medencehelyzetnek köszönhetjük a bőséges napsütést és a viszonylagos szélvédelmet is, de ennek országunk jó részének csapadékszegénysége az ára. A Kárpátok hegyvonulata télen gyakran megvéd bennünket a sarkvidéki eredetű, hideg levegő beáramlásától, de ha mégis ideérkezett, akkor a medencét gyakran megüli a hideg levegő, amely már nehezebben távozik a hegyeken keresztül.

II.2.5. Néhány meteorológiai elem átlagos és szélső értékei

Napfénytartam

A Kárpát-medencén belül, annak közepe táján – Bács-Kiskun és Csongrád megyékben- a legmagasabb az évi átlagos napfénytartam. Bács megyében júliusban és augusztusban megközelítik a 300 órát. Az évi napfénytartam 2000-2100 óra. E tekintetben a Kunsági borvidék a többi magyarországi borvidékhez képest is kedvező adottságú.

Hőmérséklet

A térségben az évi középhőmérsékletek sokévi átlaga 10-11°C közé esik. Igaz, hogy ez az érték a szőlő termeszthetőségének alsó határához közelít, de az átlagosnál nem sokkal hidegebb években ez még nem korlátozza a termés mennyiségét és minőségét. Általában véve elmondható, hogy a legjobb minőségű termés a 10-16°C évi középhőmérsékletű területeken terem.

A tenyészidőszak középhőmérséklete 17-18 °C.

Országosan az Alföldön – különösen a mélyebb fekvésű területeken – mutatkozik a legerősebb hajlam a késő tavaszi (április vége, május eleje), vagy a kora őszi fagyokra. Viszonylag gyakoriak a térségben az erősebb téli lehűlések, amelyek már a szőlő idősebb részeit is károsíthatják. A téli hideg 10 évből átlagosan 2-3 évben eléri a szőlőfajták fagytűrő-képességének a határát. Ezt saját tapasztalataink is megerősítik: 10 év számottevő fagykár nélküli év után 2 egymás utáni évben nagyon erős lehűlések (~-25°C) voltak. Nem lehet eléggé hangsúlyozni a védekezés (kárcsökkentés) fontosságát. Szintén saját tapasztalat, hogy sokszor igen kicsi, 1-2 méteres szintkülönbség – ráadásul lankás átmenettel – is döntő lehet a fagykárok szempontjából.

Csapadék

A csapadék évi átlagos mennyisége 100 éves adatsor alapján 554mm. Az egyes években azonban ettől jelentős eltérések is lehetnek (a szélsőértékek:1940-ben 877 mm, 1931-ben 334mm, de lásd még a 7. ábrán).

Átlagos esztendőben a legtöbb csapadékra júniusban, a legkevesebbre pedig január és március között, valamint októberben számíthatunk. A júniusi csapadék fő okozója a már említett „nyári monszun”, az októberi kevesebb csapadékot valószínűleg az okozza, hogy a szárazföld és a tengerek ekkorra nagyjából azonos hőmérsékletűek. A november-decemberi másodmaximum pedig főleg a mediterrán hatás: a tovább hűlő szárazföld felé az ekkor már melegebb Földközi-tenger felől érkező melegfrontok okozzák az országos csendes esőket, később havazást. Ezek azonban „átlagos” évekre vonatkoznak.

500-600 mm évi csapadék a szőlőnek elegendő. Így a sokévi átlaghoz közeli, vagy azt kissé meghaladó csapadékösszegű évek kedvezőek. Sajnos, az Alföld éghajlatát a csapadék mennyiségének nagyfokú évközi változékonysága jellemzi. Előfordul, hogy hónapokon át csak a töredéke esik a szokásos mennyiségnek. Sőt, több, egymást követő száraz év is előfordult (pl. 1929, 1930, 1931). Ez mind a termésmennyiségre, mind a termésminőségre nézve hátrányos. Ha a csapadékhiány magas hőmérséklettel párosul, aszálykárok léphetnek fel. A túl csapadékos évek sem kedvezőek, ez a gombabetegségek elterjedését segíti, valamint akadályozza a beérést.

Légnedvesség

A tenyészidőszak alatt a 40-80 % közötti relatív légnedvesség számít kedvezőnek a szőlő számára. Ez többnyire teljesül is. Huzamosan kevés csapadék mellett, forró nyári déli órákban a száraz levegő fokozott párolgásra készteti a növényt. Gond akkor lehet, ha a nedvességtartalom a talaj alsóbb rétegeiben is alacsony, mert így kérdésessé válik a víz pótlása. A túl magas légnedvesség főleg szélcsenddel párosulva kedvez a gombabetegségek elterjedésének, különösen dús lombozatú ültetvényekben.

Szél

A légmozgás átlagos intenzitása, sebessége a Kunsági borvidéken gyenge, tavasszal – március, április – kissé élénkebb. Ekkor szinte homokviharok is előfordulnak, ami – ha a könnyezési nedv ráfolyik a rügyekre – azok bevakulását is okozhatja. Ezért a metszést az utolsó meghagyott rügytől távolabb kell végezni úgy, hogy a sebfelület lehetőleg ne a rügyek irányába lejtsen. A szélerózió a széles sorközbe vetett homokfogó növényekkel (pl. rozs) mérsékelhető.

II.2.6. A meteorológiai elemek együttes hatása

Tenyészidőszak hossza

A szőlő tenyészidőszakának kezdetét és végét a 10 °C középhőmérséklet tartós átlépésének időpontjával számítjuk. Magyarországon ez sokévi átlagban 185-200 nap. Térségünkben a tenyészidőszak kezdete átlagosan április 10., vége pedig október 20-23. Így a vegetációs periódus átlagosan 195 nap.

Effektív hőösszeg

A vegetációs periódus effektív hőösszege átlagosan 3300-3400 °C. Ezek az értékek általában elegendőek, de ha az őszi időszakot korai fagyok, vagy tartósan nedves időjárás kíséri, akkor az érés a középhőmérsékletek tartósan 10 °C alá süllyedése előtt leállhat.

Aktív hőösszeg

Ez az érték a Kunsági borvidéken kb. 1400 °C, ami szintén kedvező.

Hő-és fényindex

Ahol a hő és fényindex 2,6 alatt van, ott szabadföldön nem lehet szőlőt termeszteni. Magyarországon ez az érték 3,5-4,2, a Kunsági borvidéken 3,8-4,0.

Csapadék-hő index

Ezt a mutatót a peronoszpóra fertőzés kockázatának jellemzésére használják, 4 feletti index fertőzésveszélyre utal. Ez az érték a borvidéken átlagosan 3,1, tehát az átlagosnál jóval nedvesebb években kell nagyobb mérvű peronoszpóra fertőzéssel számolni.

Hidrotermikus koefficiens

Ez a mérőszám azt mutatja meg, hogy milyen a lehullott csapadék és annak elpárolgása közötti viszonosság. Hazánkban ez az érték 0,9-1,6, a Kunsági borvidéken 1 körül van.

Összefoglalva az mondható el, hogy a borvidék átlagos éghajlata megfelelő feltételeket biztosít a szőlő termesztése számára. A hosszú, meleg, napfényes nyár kedvez a minőségi termésnek. Azonban az átlagostól nagyon eltérő hőmérsékleti és csapadékviszonyok fellépése és főleg halmozódása nagy befolyást gyakorolhat nemcsak a termés mennyiségére és minőségére, hanem magára a növényre is. E szélsőségek egy részének a hatása a termőhelyi mikrokörnyezet, a fajta, a művelésmód, és a termesztéstechnológia egyes elemeinek körültekintő megválasztásával mérsékelhető vagy kiküszöbölhető.

II.2.7. A szőlő fenológiai fázisai és a helyi klimatikus adottságok kapcsolata

Nyugalmi állapot vége, rügyfakadás

A nedvkeringés a szőlőtőkékben a borvidéken általában március első felében megindul. Ebben az időszakban a jellemző középhőmérséklet 7-10 °C. Ettől számítva 20-40 nap múlva, vagyis április első felében várható a rügyfakadás. Ekkor a középhőmérséklet 14-17°C. Károkat ilyenkor elsősorban az esetleges éjszakai fagyok okozhatnak.

Virágzás

A virágzás általában június 5-10-e körül várható. Természetesen kivételekből is akad, például a 2003-as év, amikor késői fakadás után a korábbi szőlőfajták május 20-a körül elkezdtek virágozni.

A bogyók növekedése, érése

Az időszak első felében napfényes, meleg időjárás a jellemző (19-22°C középhőmérséklet, 70% rel.nedvesség, 35% felhőfedettség, hetente 10-15 mm csapadék – ezek az átlagos értékek igen kedvezőek). A lényegesen eltérő állapotok azonban hátrányosak Ilyen például a krónikus csapadékhiány és a tartósan nagyon magas hőmérséklet okozta aszály. A kelleténél erősebb savcsökkenésen túl egy ilyen nyár végén már egy viszonylag kevés csapadék is okozhat károkat a rothadásra érzékeny fajtáknál (pl.Ezerjó), kirepednek a bogyók (gyakran csak a fürtök belső oldalán) és kényszerszüretre van szükség.

Egy nagy melegben végzett szüretnek sokszor következménye az átlagon felüli hibás borok aránya. Csapadékszegény, igen meleg években a zavarosságot okozó fehérjék mennyisége megnő, mert a szárazság megzavarja a növény anyagcsere folyamatait. Jó évjáratokban viszont kevesebb nitrogéntartalmú anyag képződik – EPERJESI-KÁLLAY-MAGYAR, 1998. Saját tapasztalat szerint az aszályos 2003-as évben fokozottabb volt a kénhidrogén borban való megjelenésének a veszélye, és több volt az ún. „kénfaló” borok aránya. Ennek a következményei a borok gyorsabb öregedésén túl más - tejsavbaktériumos, esetleg ecetsavas – borbetegségek is lehetnek.

Többnyire a kora őszi időszakban is a napfényes, mérsékelten meleg napok vannak többségben és eső is csak ritkán hullik, mindez kedvező a termés minőségére, de az egyes évek között itt is nagy különbségek lehetnek.

Októberben már van esély a tartósan hűvös, nedves időjárásra, vagy hajnali fagyokra, emiatt a késői fajták teljes beérése nem minden évben biztosított.

A hajtások beérése

Ez a fázis elsősorban a téli fagytűrés miatt fontos. Itt a kora őszi fagyok igen ártalmasak lehetnek, mert a lomb korai elvesztése leállítja a szénhidrátok képződését és vesszőbe áramlását.

II.2.8. Az éghajlat változása

A Meteorológiai Világszervezet (WMO) először ismerte el jelentésében, hogy az elmúlt hetekben megdőlt időjárási rekordok a klímaváltozással vannak összefüggésben. A folyamatosan melegedő atmoszféra miatt az éghajlat nem csak melegebbé, hanem instabilabbá is válik, ennek tünete a mind szélsőségesebb időjárás (Metro, 2003. júl.8.). Az WMO rendszerint az év végén teszi közzé részletes jelentéseit, ám most váratlan bejelentésével az ENSZ szakosodott szervezete rávilágított, hogy az utóbbi idők időjárási anomáliái nem véletlenek: azok a klímaváltozás számlájára írhatók. E nagy tekintélyű szervezet 185 ország meteorológusai által készített számítógépes modellek alapján vonta le a következtetést.

Visszatekintve, ha a Föld történetének egészéhez viszonyítjuk a jelenkori állapotokat, akkor egy hideg korszakban élünk, hiszen a pólusokat jégtakaró borítja, s geológiai léptékben nézve ezek a területek nagyrészt jégmentesek voltak (RÁCZ, 1998.). Amennyiben az ember megjelenése és történelme határozza meg számunkra a horizontot, akkor egy meleg korszakban élünk, hiszen 2-2,5 millió éves őstörténetünkkel számolva csupán 12-15 ezer éve ért véget az utolsó jégkorszak. Ezt követően azonban elképesztő sebességgel alakult át a Föld geográfiai képe, például 100 métert emelkedett a tengerszint az elolvadó jégtakaró miatt.

A történelmi időkben is sokszor változott a éghajlat (Magyarországon is), elegendő csupán a Kárpát-medencében is enyhe éghajlatot jelentő „római optimum” klímatörténeti korszakra, a IV. század végétől a VIII. század derekáig tartó hűvös, száraz éghajlatra (népvándorlások), az ezt követő, a XIII.-XIV. század fordulójáig tartó középkori optimum éghajlati időszakra (pl. vikingek, középkori mezőgazdasági „forradalom”), majd a XIX. század közepéig tartó kis jégkorszakra (pl. Mátyás koronázása a Duna jegén, Balaton vízszintje a mainál 4 méterrel magasabb volt, járványok) gondolni. Végül ezt követi az innen kezdődő, jelenkori felmelegedés folyamata. A XX. századi felmelegedést az 1930-as évekig nem követte az évtizedes csapadékátlagok változása, ám az 1940-es évektől kezdve az éves csapadék mennyisége erőteljesen csökkenni kezdett és ez a folyamat napjainkban is folytatódik (RÁCZ, 1998.). Az 1940-1970-ig tartó hűlés, majd az azt követő melegedés szinte az egész kontinensünkre jellemző, de vannak hűlő területek is (SZALAY-SZENTIMREY, 1996.).

RÁCZ (1998) szerint a jelenkori felmelegedés veszélyességét növeli, előrejelezhetőségét pedig megnehezíti, hogy létrejöttében eddig mind az öntörvényű természetes folyamatoknak, mind pedig az emberi-ipari tevékenységnek szerepe volt, ráadásul a két „szereplő” által előidézett hatások gyakran egymást erősítik. A szerző feltételezése szerint az utóbbi kétezer év évszázados léptékű éghajlati változásait számba véve megkockáztatható az az állítás, hogy a jelenkori felmelegedés természetes okokra visszavezethető komponense várhatóan 300-600 évig tart (amiből közel 140 év már eltelt), hiszen a „római optimumtól” a „kis jégkorszakig” az utóbbi két évezred klímaváltozásai rendre ilyen időhatárok között váltották egymást, s a jelenkori felmelegedés is illeszkedik a hosszú távú éghajlati ciklusok sorába.

A Napból érkező besugárzást megváltoztathatja a Nap által kibocsátott energiamennyiség, a Föld pályaelemeinek és tengelydőlésének, valamint az űrben lévő csillagközi por mennyiségének megváltozása – a Föld és az egész naprendszer mozgása következtében. Ezek a változások nagyon lassúak, 1000-10000 évnél is lassabban képesek csak komolyabb klímaváltozást okozni. Rövid idő alatt a besugárzást csak komoly légszennyezés változtatja meg jelentősen. Ezt okozhatja egy meteor vagy üstökös becsapódása, vulkánosság felerősödése, nukleáris háború, erdőtüzek vagy ipari szennyezés (FÖVÉNYI, 1998). Az ipari forradalom kezdete óta a légköri szén-dioxid koncentráció folyamatosan nő. Ma mintegy harmadával magasabb, mint 200 éve volt, és valószínűleg magasabb, mint bármikor az elmúlt 20 millió évben (HASZPRA, 2002).

A szén-dioxid kibocsátás csökkentését előirányzó kiotói folyamatot (GYÜKERI, Magyar Hírlap, 2003.IX.30) nem támogatja sem az Egyesült Államok, sem Oroszország, utóbbi azért, mert mint a világ második legnagyobb olajexportőre, tart a csökkenő energiafogyasztás okozta csökkenő olajáraktól. (Például Japán viszont támogatja, mondván, hogy a környezetbarát technológia terjedése piacot jelent a japán csúcstechnológiai fejlesztőknek.)

Véleményem szerint a széndioxid kibocsátás radikális csökkenésére nem számíthatunk (2002-ben napi 77 millió hordó olajat igényelt a világpiac, húsz év múlva ez 120 millió hordó lehet), tehát a várható éghajlati változásokra meg kell próbálni felkészülni, valamint a károkat csökkenteni.

Wallace Broecker oceanográfus egy nagyon figyelemre méltó jelenségre hívja fel a figyelmet (Dr. CZELNAI, 1998). Szerinte az éghajlatváltozással együtt jár az általános légkörzés a vele szorosan összefüggő óceáni vízkörzés átrendeződése is. Az olvadó jég (1978-1995 között az északi jégmező kiterjedése 610 ezer km²-rel – 6,5 szerese Magyarország területének – vagyis mintegy 6 %-al csökkent) leállíthatja a Golf-áramlatot – mint ahogy szerinte erre 20 alkalommal volt már példa az elmúlt 100 ezer évben – ami Európára nézve (is) drasztikus hatással lehet.

BARHOLY et.al. (1996) szerint a Kárpát-medence éghajlatváltozásához elegendő az általános légkörzés csekély megváltozása, vagy a ciklonpályák áthelyeződése.

MIKA (1995) írja, hogy az Alföld éghajlatának változásairól megállapítható, hogy a múltban nagy változások voltak, amelyek nagyjából egybeestek a glaciális-interglaciális félgömbi léptékű ciklusaival. 1881 óta az utóbbi tíz év volt az eddigi legszárazabb periódus, különösen az Alföld területén. Ugyanitt írja, hogy évente országosan az országosan előfordult legalacsonyabb értékek (amelyek jó részét – a térség klímájának kontinentális jellegéből adódóan - az Alföldön mérték) emelkedő tendenciát mutatnak.

Az alföldi csapadékmennyiség-trendek a tavaszi és az őszi időszakban szignifikánsan negatívak, míg a másik két évszakban nem jellemzőek. Az évi csapadékösszegek is negatívak a szignifikáns trendű állomásokon (KOFLANOVITS-ÁDÁMY és SZENTIMREY, 1986).

MOLNÁR (1994) szerint a csapadék 17 hazai állomásnak (közte 8 alföldi) 100 éves trendjeiben jelentős, általában csökkenő trendeket talál. Érdekes az októberi csapadék zuhanásszerű csökkenése 55 mm-ről 38 mm-re.

NEMES (1995) a nyári és téli félévi csapadékösszegek másodfokú trendbecslését adja, nyolc alföldi éghajlati állomás 1901-1990 közötti adatai alapján. Eszerint a téli félévi csapadékösszegek szignifikáns csökkenést mutatnak, különösen az elmúlt 10-12 év tendenciái miatt. A téli félévi csökkenő csapadék tendenciája azzal a veszéllyel járhat, hogy a talajok tavasz elejére egyre kevésbé tudnak feltöltődni és ha a téli félévi csapadékcsökkenés együtt jár a nyári csapadékok csökkenésével akkor ez a veszély tovább növekszik.

SCHIROK-KRISTON (1994) szerint a nagy csapadékok gyakorisági maximuma a nyár elejéről áttolódik a nyár második felére.

MOLNÁR (1996) közlése alapján a csapadékváltozás mértékét 110 éves adatsor havi csapadékösszegeinek trendjén is érzékeljük, az átlagos éves csapadékváltozás mind a 17 vizsgált magyarországi állomás esetében negatív. A meleg-száraz évek 10 éven belüli száma évtizedenként 0,3-0,6 évvel nőtt a vizsgált 110 év során.

MIKA (1995) szerint a feltételezett globális felmelegedés regionális éghajlati forgatókönyvei és az utóbbi másfél évtized gyakori aszályai összecsengeni látszanak, mert ezek már eltérnek a korábbi évtizedek szokásos viselkedésétől.. Egy-egy aszály ugyanis mindig fellépett, de ennyire gyakran egymásutánban a mérési adatok több mint száz évre visszanyúló időszakában még nem. A széndioxid megduplázódását előrejelző klímaforgatókönyv esetén mind a csapadék valószínűsége, mind pedig mennyisége kifejezetten kevesebb lesz, mint az elmúlt 50 évben volt.

Dr. DOMONKOS (Légkör, XLVI.évf. 2001.1.szám) szerint az évi csapadékösszegekben statisztikailag szignifikáns csökkenő trend mutatkozik mind a Dél-Alföldön, mind pedig az ország más területein.

HORVÁTH (1997) azt írja, hogy az északi félgömb átlaghőmérsékletének 0,5 C°-os emelkedése esetén az aszályos hónapok gyakorisága 60 %-al nő. Az alföldi területeken a csapadék 5 %-os csökkenése és a hőmérséklet 1 C°-os a december-márciusi vízfölösleget 30 %-al csökkenti. Katasztrofális következményei lehetnek a talajvízszint süllyedésének akkor, ha csapadék nem jut le majd a talajvízig, mivel ekkor a rétegvízkészlet is utánpótlás nélkül marad és veszélybe kerülhet az Alföld lakosságának legfőbb ivóvízbázisa. Szerinte a tudományos bizonytalanságra (azaz az elégséges ismeretek hiányára, illetve az előrejelzések pontatlanságára) hivatkozva nem odázhatók el bizonyos elengedhetetlen gazdasági és jogi intézkedések.

MIKA (1991) közlése alapján hazánk jövőbeli éghajlatának megfelelő jelenkori területi analógok is kijelölhetők a környezeti és gazdasági hatások elemzéséhez (1. táblázat).

C°	Jelenkori területi analógok
0,5	Országhatáron belüli különbségek, Bácska, Bánát, Zsil-völgye
1	Várna, Plovdiv
2	Burgasz, Jalta
3	Bologna
4	Firenze (Washington)

1. Táblázat: Magyarország jövőbeli éghajlatának megfelelő, jelenkori területi analógok (forrás: MIKA, 1991)

MIKA (1996) leírja, hogy jelenleg a csillagászatilag lehetséges időszak mintegy felében süt a nap, ám ez a szám mindössze félfokos melegedés hatására további 10 %-al emelkedne. Az északi félgömb átlaghőmérsékletének 0,5 °C-os emelkedése esetén a aszályos hónapok gyakorisága évi átlagban 0,8 hónappal nő (jelenlegi átlagos évi 1,4).

MIKA (1995) szerint a globális felmelegedés problémakörének gyakorlati szempontból talán legfontosabb kérdése, hogy hogyan változhat az egyes földrajzi térségek (országok) éghajlata. A globális felmelegedés regionális sajátosságai ugyanis az éghajlati rendszer belső folyamatainak időkésleltető és térbeli újraelosztó szerepe miatt az egyes térségekben nem egyszerre és nem ugyanúgy jelentkeznek, a klíma regionális becslése nehezebb, mint a globális átlagoké. Az alföldre vonatkozó előrejelzései szerint kis (fél-egy fokos) globális változások esetén a hőmérséklet a nyári félévben 1,0-1,6-szoros pozitív együtthatóval követi a félgömbi évi átlaghőmérséklet kisseb változásait. Fél fokos globális melegedésre ez megfelel a tenyészidőszak öt-tíz napos meghosszabbodásának. A félgömbi hőmérséklet kisebb emelkedésével párhuzamosan a hazai csapadék a nyári félévben meredeken csökken, ez megfelel a cirkuláció anticiklonosabbá válásának és a történeti időszakban kimutatott kapcsolatnak. A téli félévi csapadékváltozás előjele ekkora hőmérsékletemelkedésnél nem egyértelmű. A nyári félévben a csapadék-csökkenés és hőmérséklet emelkedés együttesen valószínűvé teszik a talaj nedvességtartalmának erőteljes csökkenését. A nyári csapadék egy fokos félgömbi melegedésnél még lényegesen a mai érték alatt marad csakúgy, mint az éves csapadékösszeg. Két fokos félgömbi melegedésnél az évi összeg megváltozása zérus, vagy kissé pozitív, ám a nyári csapadék még négy foknál sem haladja meg lényegesen a mai értéket.

Soltvadkert évi csapadékmennyiségeinek 1901-től 2003-ig meglévő adatsorát ábrázolva (8. ábra) látható, hogy a trendvonal által felvett érték 100 év alatt csaknem 100 mm-t csökkent.

8. ábra: Soltvadkert évi csapadékösszegei 1901 és 2003 között (adatforrás: Szakács László meteorológiai megfigyelő, ill. a Jóreménység Szakszövetkezet adatsora

Az éghajlat megváltozására (amiről nem tudjuk, hogy mikor, milyen ütemben, valamint hogy pontosan hogyan is következik be) érinti a soltvadkerti szőlő- és bortermelést is. Valószínű, hogy a csapadék mennyisége átlagban nem nő a jövőben, inkább csökken. A nyári nagy melegekre, aszályos időszakokra továbbra is számítani kell. A téli, tavaszi fagyokra (ld. 2001/2002, 2002/2003 telei) továbbra számítani lehet, kérdés, hogy milyen valószínűséggel. A Duna-Tisza köze vízháztartását javítani kell. A szőlőtelepítéskor gondolni kell az aszály és a fagy okozta károk megelőzésére, enyhítésére a fajták, művelésmód, a térállás és a termesztéstechnológia (pl. terhelés mértéke), és a talajmunkák (pl. talajlazítás alkalmazása) helyes megválasztásával. Mindezek alkalmazásakor figyelemmel kell lenni a Cserszegi Fűszeres és az Arany sárfehér viszonylagos szárazság-érzékenyégére is. Több fajta viszont szárazságtűrőnek számít (pl. Ezerjó, Kövidinka). A borászati technológiában nem lehet figyelmen kívül hagyni az esetleges szárazság és a nagy meleg szőlő életfolyamataira (pl. korai érés, más fehérjék termelése) gyakorolt hatásait.

II.3. A Duna-Tisza közi homokhátság kialakulása

Soltvadkert az Alföld nagytájon belül a Duna-Tisza közi síkságvidékhez tartozó Bugaci homokhát kistájon fekszik, ahol összesen 53 ezer ember él. Ez a homokhát természetes, éles határokkal csak nyugaton, a Duna-völgyi-főcsatorna mentén (Kiskőröstől nyugatra) különül el a Kalocsai-Sárköztől, ami még tulajdonképpen a Duna árterének számít. A Kiskunsági –homokhát, a Kiskunsági-löszöshát, a Dorozsma-Majsai homokhát, valamint az Illancs és a Bácskai löszös síkság felé határai elmosódnak, azokat a felszínépítő kőzetek és a talajtakaró területi különbözősége jelöli ki.

A Kárpát-medence a földtörténeti újkorban, az Alpok és a Kárpátok felgyűrődésével egyidőben süllyedt be. A medence közepén és délkeleti vidékein helyenként csak 2-3000 m mélyen találjuk meg a kristályos alapkőzetet, a Variszkuszi-hegységrendszernek azt a részét, amely hazánk területén az ókorban a felszínen helyezkedett el, a rögök különböző mélységbe süllyedtek le. (Ennek maradványai pl. a Velencei-, Soproni-, Kőszegi-hegységek.)

A medence, amelynek egyes területeit a földtörténet harmadkorában még tengerek borítottak, a harmadkorban és a legújabb korban véglegesen feltöltődött, az alaphegységi rögökre 1000-3500 m vastag pannon tengeri üledék rakódott és ez az erősen tagolt medencealjzat felett nagyjából kiegyenlített magasságú felszínt hozott létre. Ebben a korban a középhegységeink 2-300 m-t emelkedtek, ugyanakkor az Alföld és a Kisalföld jelentősen süllyedt (a Pannon-tenger üledékei a Tisza mentén helyenként 1000 m mélyen vannak). Így a magasságkülönbség is segítette a folyók hegyvidéki romboló, alföldi építő munkáját.

Azt a hatalmas mennyiségű hordalékot, amely a tengeri üledékre települt le, a legutolsó földtörténeti korban a főként a folyók, tavak és a szél rakta le. A pleisztocén-holocén határán a tektonikus mozgások az Alföld pereme egyes részeinek süllyedésével (pl. Bodrogköz), valamint egyes alföldi tájrészek emelkedésével (pl. Nyírség, Mezőföld, Bácska) jártak együtt.

A negyedidőszakban Európában az éghajlat többször változott. A négy eljegesedés alatt hazánk a jégtakaró peremén feküdt, szárazabb és hidegebb éghajlattal. Az Alföld közepén nyugat-keleti irányban húzódik a poláris erdőhatár. Az elegesedés idején a fagy hatására a hegységekben hatalmas mennyiségű kőzettörmelék halmozódott fel. A folyók kevés vízmennyisége nem tudta elszállítani a sok törmeléket, hanem a hegyek lábánál lerakta. A hatalmas jégfelszín felől fújó (főn jellegű - száraz) erős szelek a hegyekből és a folyók árterületéről a finom port messzire elszállították. A por a szélárnyékos helyeken felhalmozódott és ott, ahol ezt a növényzet megkötötte, lösz alakult ki.

A Duna a süllyedő Alföld térségét is töltögetve, számos ágra bomolva eleinte délkeleti irányban haladt a Kárpát-medence déli kijárója felé, át a mai Duna-Tisza közén. Az utolsó jégkorszakban (würm) és a jelenkorban a mai Dunamenti-síkság (Kiskőröstől nyugatra) területe megsüllyedt és a Dunát magához vonzotta. A folyam alföldi szakaszán Budapest és Baja között 20-30 km széles ártéri felszínt formált évenkénti áradásai alkalmával. A mederből kilépő árvizek új mederszakaszt (szakaszokat) formálnak az ártéren, ezek kígyózva évszázadok-évezredek alatt az ártér egészét bebarangolják és az ártéri üledéket 5-10 m vastagságban átforgatják. A folyam főmedrével a jelenkor elején évezredeken át a jelenlegi ártér bal szélén folyt Kiskőrös-Kecel-Császártöltés-Baja vonalon.

A Duna jelenleg az ártere nyugati részében folyik, egykori főmedre nyomvonalában van a mai Duna-völgyi-főcsatorna, amely a belvizeket gyűjti össze. (Ebbe torkollik a VII. számú csatorna is, amely Pirtó területéről indul, Tázláron át a Vadkerti-tóba, majd onnan kilépve megy tovább.)

A hátság az Ős-Duna alföldi hatalmas hordalékkúpjának a maradványa. Ez az északi részeken kavics, homok, majd a középső és déli területeken folyami homok, agyag és iszap. Amikor a folyó elhagyta a hátságot (würm), az uralkodó folyóvízi felhalmozást a szél által szállított üledék lerakódása váltotta fel. A jégkorszaki szél nemcsak az egészen finom port szállította el, hanem a finomabb szemcséjű homokot is kifújta a hordalékkúpokból és a kiszáradt árterületekről. (Így a szél osztályozta is az üledéket, érthető tehát, hogy a Bugaci-homokháttól (Soltvadkert is ezen fekszik) miért fekszik keletre a Kiskunsági-löszöshát, valamint délre a Bácskai löszös síkság.)

A nehezebb homokot a szél nem szállította nagy távolságra, inkább csak átrendezte. Tehát a homokot a szél a hordalékkúp anyagából halmozta fel a pleisztocénben és a jelenkorban. Ennek maximuma a jégkorszak legvégén és a hirtelen felmelegedéssel kialakuló száraz mogyoró-korszakban (i.e. 8000-5000) lehetett Kiskőrös környékén. Ezután meleg, csapadékos éghajlat válik uralkodóvá (i.e. 5000-2500). A Vadkerti-tó kialakulása is ere az időszakra tehető – i.e. 6000 után. Az Alföldön kialakulnak a zárt tölgyesek. Ezek konzerválják a homokformákat. Ezután fokozatos lehűlés kezdődik, a csapadék mennyisége emelkedik (i.e. 2500-800). Ez az alföldi erdők és lápok virágkora. Ekkor - 3500 évvel ezelőtt – már volt település a mai Vadkerti-tó mellett. Feltételezhető, hogy az akkori csapadékos klíma mellett ezen a viszonylag magasabb és homokos felszínű tájon kedvezőbb körülmények lehettek.

I. e. 800-tól a kialakul a mai klíma. Az alföldi erdők nagyrészt eltűnnek. A népvándorlás, a pásztornépek változó uralma alatt a homoki erdők a legelőnek használt földeken nem tudtak felújulni, mert a szél által mozgatott homok ezt nem engedte. Ehhez hozzájárult a terület csapadékszegénysége is. Az alapvető tendenciát az utóbbi idők klímaváltozásai („római optimum”, „kis jégkorszak”) sem változtatták meg. A XI. századtól kezdve bizonyos mértékig kímélték a területet. Ezután azonban a XVI.-XVII. században a török hódoltság idején az állandó hadviselés és a mezőgazdaság érdekei kíméletlen erdőirtást eredményeztek. Az erdőállomány pusztítása szinte napjainkig tartott. A XVII. században megkezdődik a vízlevezetés, a folyók szabályozása. Ennek következménye többek között a talajvízszint süllyedése, nagy területek kiszáradása, és egyes területek elszikesedése lett. A legeltetés (juhtenyésztés) mellett terjedt a szántóföldi növénytermesztés is, az ősgyepeket feltörték, a népsűrűség emelkedett.

Mindezek eredményeképpen a homok „felébredt” az utolsó jégkorszakot követően beállt nyugalmából. Az akkori uralkodóháznak nem volt érdeke, hogy a magyar gazdaság túl jó állapotban legyen, ezért a helyi lakosságnak meg kellett oldania a homok megkötését és ennek egyik leghatásosabb módja a szőlőtelepítés volt.

II.4. Soltvadkert környékének domborzata, talajai, vízrajza

Domborzat

A környék domborzata az enyhén hullámos hordalékkúp-síkság, szélvájta laposokkal tagolt futóhomokkal fedett hátság. A hátság homokos lösz, nedves térszíni lösz és homok, ill. futóhomok képződményekből épül fel (JUHÁSZ, 2000). Az uralkodóan északnyugati szél következtében kiformálódott laposok, mélyedések, valamint a futóhomokkal magasított homokhátak északnyugat-délkeleti irányú sorozatai sajátos karaktert adnak a tájnak. A homok megindulása után az egykori ligeterdős laposok és részben pusztai gyepekkel borított hátak, buckák helyet cseréltek. A laposok termékenyebb talaját lepelhomok borította be. Ezekre a magasabb területekre később előszeretettel építettek tanyákat ill. telepítettek szőlőt, gyümölcsöst. Ezek a területek szárazabbak, kevésbé termékeny talajjal rendelkeznek, de a fagy ellen egy kevés védelmet nyújtanak. A homokbuckák átlagos tengerszint feletti magassága 115-120 m.

A homokbuckák kialakulását mutatja a 9. ábra.

9. ábra: a mogyoró fázis felszínfejlődési dinamikájának elvi modellje Kiskőrös (Öreg-szőlő) térségében (forrás: JUHÁSZ szerk., 2000)

Talaj

A Duna – Tisza közti hátság jellemző talajtípusai a futóhomok, a mélyedésekben szoloncsákos szikes, a löszös üledéken rozsdabarna erdőtalaj. Valamennyi itt fellelhető talajtípus eredetileg a Duna meszes öntéseiből származik, tehát bázikus jellegűek.

A homoktalajok viszonylag szegények tápanyagban és mikroelemekben. Gyors felmelegedésük hozzájárul a szőlő magasabb cukor- és így a borok magasabb alkoholtartalmának kialakításához.

A talajtakaró kialakulását, fejlődését az alábbi tényezők irányították:

- domborzati hatások

- klimatikus tényezők

- felszíni és felszín alatti vizek

- természetes vegetáció

- emberi tevékenység

Az általános vélekedéssel szemben nem csak futóhomok talajok vannak a környéken, több típus megtalálható, „mozaikos” szerkezetben. Soltvadkert környékének talajgenetikai típusai a következők:

Futóhomok

Anyakőzete karbonátos homok, a magasabb fekvésű buckahátak jellegzetes talajtakarója. Vízgazdálkodása rossz. A buckák közti részeken vékony, gyengén humuszos takaró települ rá. A talajtípus eredeti állapota az évszázados szőlőművelés hatására változott. Elterjedt típus.

Lepelhomok-talajok

Talajképző kőzetük homok és foltokban löszös homok. Általában 0,5-1 m mélyen 30-40 cm vastag humuszréteg található. Előszeretettel telepítettek rájuk szőlőt, a művelés hatására jellegzetes „szőlőtalajok” képződtek. Szintén gyakori a környéken.

Humuszos homoktalajok

Talajképző kőzetük homok és vályogos homok. A humuszréteg vastagsága 30-40 cm, a humusztartalom 1 % alatt marad. Az eltemetett humuszos rétegek, vályogos részek következtében kolloidokban gazdagabbak, vízháztartásuk kedvezőbb.

Réti talajok

Az alacsonyabb fekvésű, magas talajvízállású laposok talajtípusa. Talajképző kőzete a löszös homok, lösz, vályog, öntésföldek.

Csernozjom talaj

Talajképző kőzete löszös homok, nedves térszíni lösz. Fizikai talajfélesége vályog. Szemcseösszetétele és humusztartalma következtében vízgazdálkodása jó. A csábori részen elterjedt.

Vízrajz

A Kiskunság nagy része, beleértve Soltvadkert területét is, a Duna felé lejt.

Az éghajlati körülmények (550-570 mm csapadék, 700 mm potenciális párolgás/év) állandó jellegű, felszíni vízfolyás kialakulását nem teszik lehetővé. Tavak azonban vannak, legnagyobb közülük a Vadkerti-tó, amely az itt kialakult északnyugat – délkeleti irányú mélyedések egyikét tölti ki. A tó környékén a felszín minden irányból a tó felé lejt, lefolyása mesterséges, felülete 75 ha. A vízgyűjtő területe 132,5 km², amelyet a VII. számú csatorna és annak mellékágai hálóznak be. Mivel a felszín erősen vízáteresztő, lefolyása csak a tavaszi hóolvadáskor és ősszel, a nagy csapadék idején jelentős.

A környékhez viszonyítva kiemelt helyzetű hátságon a talajvíz egyedüli táplálója a légköri csapadék. Mivel azonban annak mennyisége alatta marad a lehetséges párolgásnak (a különbség 130-150 mm) a talajvíz mennyisége is meglehetősen mérsékelt. Csupán amiatt marad meg, mert a legfelső vízzáró rétegig leszivárgó csapadék ott nem tud elpárologni. A talajban azonban viszonylag könnyen mozog, átlagos mélysége 3-6 m. A táj jellegzetességei, a gémeskutak szintén a talajvizet hasznosítják, sajnos egyre kevésbé képesek rá. A homokhátak közti laposokban a csapadékosabb időszakokban (pl.1999) a talajvíz felszínre törése előfordulhat. Mivel a párolgási veszteség magas, a talajvízben koncentrálódnak az ásványi anyagok oldatai, tehát a sótartalmuk magas, így a mélyebb területeken szikesedés előfordulhat.

Rétegvíz és hévíz azonban több mélységben is található.

Általános jelenség a Duna-Tisza közi hátságon hogy mind a talaj-, mind a rétegvizek szintje süllyed. A rétegvizek szintjének csökkenése egyrészt eredhet a mai vízművek, artézi kutak kitermeléséből, valamint amiatt, hogy az utánpótlás csak kis mennyiségben és lassan jut el az Alföld peremének szerkezeti vonalain keresztül a nagyobb csapadékú és lefolyású szomszédos dombsági és hegyvidéki tájakról. A talajvizekből valamennyi pótlást kapnak a rétegvizek, de az éghajlat tartósan szárazabbá válása miatt a talajvízszint is erősen csökken. A térség általános „szárazodását” szintén elősegíti az, hogy a Duna-völgyi főcsatorna, valamint a belvízelvezető csatornák megépítésével a terület természetes vízháztartási rendszere, a vízháztartás rendje és időtartama, éves-szezonális ritmusai átalakultak. A belvíz probléma nagyrészt megoldódott, de a szárazabb időszakokban - a levezetett nedves időszakbeli többlet hiánya miatt – a vízpótlás nincs megoldva.

Mindezek előrevetítik egy jövőbeni (már-már jelenbeli) vízhiány képét, mind a természetes emberi vízigényt, mind a mezőgazdaságot tekintve.

A vízpótlással is és a vízmegőrzéssel is foglalkozni kell.

A vízmegőrzéssel kapcsolatban véleményem szerint a kicsit kötöttebb talajú, széles soros szőlőkben egyre indokoltabb a rendszeres talajlazítás, feltörve a tárcsa és a takaró-nyitó eke okozta eketalpbetegséget, valamint lazítva a traktorok által tömörített talajon. Így a csapadékvíz gyorsabban és hatékonyabban a szőlő gyökérzónájába juthat.

A vízpótlásra több elképzelés is van. JUHÁSZ (2000) szerint az egyetlen lehetőség: meg kell szüntetni a Duna-völgyi főcsatornának csupán a táj vízfeleslegét és használtvizeit elvezető jellegét és helyette a Duna-Tisza-csatornán keresztül bőséges Duna-vízzel feltöltött tápcsatorna szerepet kell betöltenie. A Duna-völgyi főcsatorna ilyen továbbfejlesztésével mind a Dunamenti –síkság, mind a Duna-Tisza közi hátság nyugati részének egyre súlyosbodó vízgondjait – további nagy víztisztítási kapacitás megvalósítása mellett –meg lehetne oldani.

A megyei közgyűlés már évekkel ezelőtt foglalkozott a homokhátság vízháztartásának ügyével és állást foglalt a Duna-Tisza csatorna megépítése mellett (Petőfi Népe, 2002 XI.9.)

A parlament környezetvédelmi bizottságának kerekegyházi ülésén elhangzott, hogy a vízvisszatartásra kell helyezni a hangsúlyt, valamint az, hogy legalább 50-70 tározó megépítése szükséges. (Petőfi Népe, 2002 XI.8.) Ez a munka várhatóan az idén elkezdődik. Van olyan vélemény is, miszerint a vízvisszatartó beruházások csak a homokhátság peremén nyújtanak megoldást, a térség középső részein csak a vízpótlásra van szükség. Az ENSZ egyik bizottsága a közelmúltban félsivatagi övezetbe sorolta a homokhátságot.

A néhány csapadékosabb év (1998, 1999) segített elodázni a problémát, de kell hogy legyen megoldás a két nagy folyó között, mert a létező természeti kincsek mellett egyrészt 700 ezer ember él ezen a területen, másrészt a homok már egyszer elindult…

Élővilág

Természetes állapotban az Alföld az erdős sztyepp képét mutatta. Ritkás erdők, lápok és érterek menti füzesek váltogatták egymást nagyobb sztyepprétekkel.

A Duna-Tisza közi homokhátság élővilága is sajátos, értékes növényvilágú területeket találunk. A Kiskunsági Nemzeti Park bócsai része is közel van.

A mészben gazdag, humuszban szegény, sok helyen a talajvíztől méterekre eső homokfelszín a kevés csapadékkal ötvözve szélsőséges termőhelyi viszonyokat eredményez. A szél által vagy egyéb hatásra (pl. taposás) megmozgatott szabad homokfelületeken a virágtalan előörsök (talajalgák, zuzmók, mohák) és néhány fejlettebb növényfaj megtelepedésével indul a benépesülés. A mozgó homok lefékezése mellett humuszban gazdagítják a talajt, és ezzel jelentősen segítik a virágos növények megtelepedését. A növénytársulások fejlődésének (szukcesszió) későbbi szakaszaiban is megmaradnak, mint alkotóelemek.

A félig kötött homok jellemző, legnagyobb felületeket uraló társulása a mészkedvelő, európai, eurázsiai, eurázsiai-mediterrán, pontuszi-pannon és szubmediterrán flóraelemekben gazdag homokpusztagyep (Festucetum vaginatae danubiale). Általában a legszárazabb és a legsoványabb helyek növénytakarója, de kitettségtől és a talajvíz magasságától függően változhat a borítás foka és fajösszetétele. Szép tájképet formálnak a beerdősülés kezdeti állapotában lévő „borókás-buckák” (Festucetum vaginatae juniperetosum), a híres ősborókások, amiből Soltvadkert környékén is találhatunk még (3. kép), a vadvilággal együtt.

3. kép: ősborókás Soltvadkert környékén (forrás: GMOSER szerk., 2003)

A mélyebben fekvő területeken kaszálórétek, fűz-nyár ligeterdők, nádasok találhatók.

Az egykori homokpusztagyepek nagy részének feltörésétől kezdve sok minden megváltozott. Az itt lakó népesség szívós munkával egy döntően mezőgazdasági jellegű szőlő- és gyümölcstermelő kultúrtájat teremtett meg. Hosszú évszázadok tapasztalata alapján találta meg az itt leggazdaságosabban termelhető növényt, a szőlőt, amely a homokhátsághoz legjobban alkalmazkodik. A szőlőültetvények rendezett, hosszan elnyúló sorai tájképileg is meghatározóak, uralják a tájat.

Emellett meg kell őriznünk a megmaradt eredeti élővilágot, mert csak így maradhat meg e vidék sokszínű egyedisége.

III. SOLTVADKERT SZŐLŐTERMESZTÉSI SAJÁTOSSÁGAI

III.1. Soltvadkerten (is) jellemző termesztéstechnológiai elemek, műveletek, eszközök

Fagy elleni védekezés (valamint trágyázás előkészítése illetve elmunkálása)

A fagy elleni védekezés legfontosabb eleme a takarás. A tőkefejet, valamint az azon elhelyezkedő termőcsapokat, ugarcsapokat illetve a „lehúzott” szálvessző(ket) takarjuk. Így évek alatt a magasművelésekben is kialakul a tőkefej. A biztosító elemek kinevelése alatt azokat hajtáskorukban kötözni szükséges vagy karóhoz, vagy idősebb karhoz. (Ez utóbbi látható a 4. képen, ahol karó hiányában meghagyták az elfagyott idősebb karokat, amíg az új kar meg nem erősödik.)

4. kép: elhalt karok karóként való felhasználása

Így a nyár folyamán a magasművelés tőkefején meghagyott hajtások függvényében (különösen, ha a magasművelés tőkefején termést is várunk – fagykár esetére „féltermés”) jellegzetes kép alakul ki (5. kép).

5. kép: magasított Moser- művelésű tőkék nyáron

Szálvessző lehúzása esetén ősszel a kötés elvágása után ki kell választani tőkénként ált. 2-3 szálvesszőt (ha valamelyik eltörik, károsodik, akkor is maradjon ép), lefektetni a tőkék alá a sorral párhuzamosan és egy kapa földdel rögzíteni. (Ügyelni kell a lehúzás irányára is, betervezve az ekével nyitó traktor forgóit is – az előnyitóeke a szálvesszővel szemben nem haladhat, mert letörheti azt.)

A takarás-nyitás a hagyományos, keskeny sorközű fejművelésű szőlőkben lóvontatású ekével történik, ez ma is előfordul (6. kép).

6. kép: nyitás lóvontatású ekével

A széles sorközű ültetvényekben ez ma leggyakrabban traktorvontatású, keresztgerendelyes ekével történik, amellyel a két oldalára felszerelt ekefej(ek) helyzetétől függően takarás (7. kép) vagy nyitás, továbbá trágyázás előtti mélyítés (8. kép) végezhető. Ez utóbbi úgy, hogy takarás után a két ekefej úgy van felszerelve, hogy a sorköz közepére dobja a földet, így a sorközben két mély barázda képződik, középen pedig bakhát – és természetesen ezt megelőzően a takarás bakhátai a sorokban.

7. kép: takarás takaró-nyitó ekével

8. kép: mélyítés trágyázáshoz

Trágyázás után egy traktor az elejére szerelt két tárcsalappal illetve ugyanazon gép hátulján elhelyezett ekével sima felszínt hagy maga után ( 9. és 10. kép).

9. kép: traktor elejére szerelt, állítható magasságú tárcsalapok trágyázás utáni bemunkáláshoz

10. kép: takaró-nyitó eke trágyázás utáni bemunkáláshoz szerelve

A nyitást általában előnyitás előzi meg, amit a fentebb bemutatott ekével, vagy kifújásnál a traktor első és hátsó kereke közé szerelt ekefejjel (11. kép) végeznek.

11. kép: előnyitóval (első és hátsó kerék között) és kifújó berendezéssel felszerelt traktor

Ekés előnyitás után kézi kapával (nyitókapával - vékony, hosszú fejű kapa) akkor dolgoznak, ha nincs lehúzott szálvessző, ugyanis ha van, akkor kifújó berendezést kell alkalmazni, mert a kapa kárt okozna a szálvesszőkben. Ez a szerkezet a traktor nagy fordulatszámon üzemeltetett kardántengelyén, valamint többszörös áttételen keresztül meghajtott ventilátor, ami a szűkülő csőben nagy nyomású levegővel elfújja a takarást (12. kép). E művelet nedves talajt igényel.

12. kép: kifújás

Nyitás végezhető még a 13. képen bemutatott hidraulikus meghajtású forgókapával is.

13. kép: hidraulikus meghajtású forgókapa nyitáshoz előkészítve

Gyomirtás

Mivel művelésmódtól függetlenül a tőkék alulról is hajtanak, így a vegyszeres gyomirtás lehetősége a szőlő fakadása előtti időszakra, elsősorban talajon keresztül ható szerekre korlátozódik (14. – 15. képek).

14. kép: gyomirtó sorkezelés talajon keresztül ható szerrel, a szőlő fakadása előtt

15. kép: gyomirtó sorkezelés talajon keresztül ható szerrel, a szőlő fakadása előtt

Sorban a tavaszi, nyári időszakban a leggyakoribb a horoló használata, a sorközöket pedig legtöbbször tárcsával (16. kép) vagy a takaró-nyitó eke vázára erősíthető, ún. ekekapával gyommentesítik. Ez utóbbi szerkezet fiatal gyomok irtására használható (17. kép).

16. kép: tárcsázás

17. kép: fiatal gyomok irtására használható, a takaró-nyitó eke vázára szerelhető ekekapa

Talajlazítás

E művelet végzése pont a homokos talajokon nem túl gyakori, de véleményem szerint a száraz évek és a csapadékos évek egyaránt fokozzák használatának szükségességét (továbbá a környéken nem csak homokos talajok vannak). A száraz időszakra a talaj könnyebben és mélyebben tud tartalékolni vizet a téli csapadékból egy őszi talajlazítás után. Csapadékos évben – párosulva a gépek okozta talajtömörödöttséggel, illetve a takarás-nyitás okozta „eketalpbetegséggel” - pedig levegőtlenné válhat talaj. Tehát elvégzése bizonyos időközönként indokolt (18. kép).

18. kép: talajlazítás egykéses, szárnyas lazítóval

Szélerózió elleni védelem

A szélerózió különösen a homoktalajokon károsít, főleg kora tavasszal. A szőlőültetvényben mérsékelni lehet a sorközökbe ültetett homokfogó növénnyel (19. kép), ami lehetőleg kis vízfogyasztású, alacsony növekedésű fűféle legyen (pl. rozs).

19. kép: szélerózió mérsékelése sorközbe ültetett homokfogó növénnyel

Tavaszi telepítésre előkészített területen alkalmazható még a szalmatakarás is, ami a 20. képen látható.

20. kép: talajtakarás szalmával

A szél az elhordott homokot azonban le is rakja, ez pedig főleg ott történik a legnagyobb mértékben ahol valami a szél útját állja. Ilyen például a dűlőutakat szegélyező fás-bokros terület. Évek alatt egy-egy út szinte járhatatlanná is válhat a rárakódott vastag homokrétegtől, valamint az arra terjeszkedő növényzettől. Tehát ilyen esetben karbantartás szükséges, melynek során az út eredeti állapotát helyrehozandó; mérések után a növényzetet vissza kell szorítani és a felesleges homokot el kell szállítani. Egy ilyen munkát mutatnak a 21-22-23. képek.

21. kép

22. kép

23.kép

21-23.képek: dűlőút-karbantartási munkák

Tereprendezés

Sík, esetleg enyhén dombos területen a telepítés előtti melioráció (24. kép) korántsem olyan nagyszabású munka, mint egy meredek hegyoldalon, de indokolt lehet a táblán az esetleg előforduló mélyebb részek feltöltése egyrészt a művelési könnyebbség miatt, másrészt a fagyzug elkerülése végett, harmadrészt pedig a belvízveszély csökkentése érdekében.

24. kép: tereprendezés telepítés előtt

Ezt követi a trágyázás, majd a mélyszántás, amit nagy vonóerejű géppel (pl. lánctalpas traktor – 25. kép), a tábla széleit pedig „normál” traktor (26. kép) végez akkor, ha a tábla másik ültetvény mellett van, ugyanis az egyre keskenyebb nem szántott talajrészről a lánctalpas lecsúszhat.

25. kép: mélyszántás lánctalpas traktorral

26. kép: tábla szélének szántása

Simavessző előgyökereztetés („gombásítás”)

Ez a megoldás Soltvadkert környékén különösen elterjedt. Ennek során az ősszel megszedett sima vesszőt kötegekben „fejjel lefelé” veremben elhelyezzük (27. kép), földdel, vízzel betömörítjük, majd a tetejét felmagasítjuk a fagyok ellen. Tavasszal, a hőmérséklet emelkedésével a takarást elvékonyítjuk, illetve megöntözzük. Így vessző felfelé álló része elkezd kalluszt fejleszteni, majd gyökeresedni, ezt használjuk fel telepítéskor.

27. kép: előgyökereztetésre („gombásítás”) szánt vesszők elhelyezése

III.2. Termesztett szőlőfajták

A Kunsági borvidéken a legjellemzőbb fehérborszőlő-fajták az Izsáki, Zala gyöngye, Kövidinka, Ezerjó; a vörösborszőlő-fajták közül a legelterjedtebbek a Kékfrankos és a Kadarka.

III.2.1. Soltvadkert szőlőfajtái

A borvidék Kiskőrösi körzetében az ajánlott fajták a következők: Bianca, Chardonnay, Cserszegi Fűszeres, Királyleányka, Kunleány, Leányka, Olasz rizling, Ottonel muskotály, Pinot blanc, Rajnai rizling, Rizlingszilváni, Sauvignon, Zöld veltelini, Blauburger, Cabernet franc és sauvignon, Kékfrankos, Zweigelt.

A 2. táblázatban és a 10. ábrán a Soltvadkerten termesztett szőlőfajták területei láthatók.

Fajta	Terület (ha)	Fajta	Terület (ha)

Ezerjó	942,6329	Blauburger	5,8049
Kékfrankos	418,2676	Viktória gyöngye	5,6569
Cserszegi F.	415,1176	Cabernet franc	4,1177
Olasz rizling	160,5358	Hárslevelű	3,3192
Arany sárfehér	141,3524	Kocsis Irma	3,1457
Zalagyöngye	124,1685	Pinot noir	3,0234
Zweigelt	91,8132	Bíbor kadarka	2,4282
Bianca	90,432	Zöld veltelini	2,2654
Kunleány	85,3501	Vértes csillaga	2,2384
Merlot	68,8222	Duna gyöngye	1,9825
Kékoportó	64,7446	Kármin	1,4945
Rizlingszilváni	58,2948	Pozsonyi fehér	1,4874
Irsai Olivér	51,0196	Királyleányka	1,3724
Kadarka	50,0127	Göcseji zamatos	1,2322
Rajnai rizling	33,3361	Chardonnay	1,1909
Pannónia kincse	33,2045	Turán	1,1122
Ottonel musk.	29,1587	Pölöskei muskot.	1,0745
Jubileum 75	28,8395	Egri csill.26	0,9181
Lakhegyi mézes	24,4622	Mátrai muskotály	0,7318
Kövidinka	19,6587	Sárga muskotály	0,4331
Ezerfürtű	16,316	Piros szlanka	0,4244
Chasselas	14,0793	Egyéb fehér f.	0,2508
Medina	12,3803
Cabernet sauv.	6,6425	Összesen	3026,346

2.táblázat: Soltvadkerten termesztett szőlőfajták (forrás: Hegyközség, 2002.XII.4.)

10. ábra: Soltvadkert szőlőfajtái

Látható, hogy viszonylag sok fajta megtalálható, de ugyanakkor vannak fő fajták is. Ilyen az Ezerjó, a Kékfrankos és a Cserszegi Fűszeres, mindhárom fajtát igen nagy területen termesztik (11. ábra), ugyanakkor a „világfajták” aránya kisebb.

11. ábra: A legnagyobb területen termesztett szőlőfajták Soltvadkerten (>200 ha)

Odafigyeléssel, megfelelő szőlészeti (pl fagy elleni védekezés) és borászati technológiával igen jó minőségű borok készíthetők belőlük. A Kadarkáról ez szintén elmondható, ezt elhivatott pincészetek a közelmúltban be is bizonyították. A Zweigelt legtöbbször szintén nagyon jó borokat ad. A fehérszőlők közül nagyobb területen van még az Olasz rizling, Arany sárfehér, Zalagyöngye, kékszőlőből pedig a Zweigelt. Fontosnak tartom továbbá – különösen az Ezerjónál, a Cserszegi Fűszeresnél és a Kadarkánál-, hogy „hungaricumokról” van szó.

A 12. ábrán a szőlőfajták megoszlása látható.

12. ábra: fehérbor-,vörösbor- és csemegeszőlő-fajták aránya

A több mint 70% fehérborszőlő-fajta főként a nagy területen termesztett Ezerjónak és Cserszegi Fűszeresnek köszönhető. A kékszőlők területe így is 732 ha, ami 24 %, - ez az arány a Kunsági borvidék egészén 19% - mintegy 4800 ha.

A telepítés jellemzője szerint a tiszta szőlőkultúra aránya 94,39%, a gyümölcsfákkal vegyesen ültetett – de a főnövény a szőlő – területeké pedig 5,61%.

Az ültetvények térállása szerint a szabályos térállásban (kötésben) telepítetteké 99,24%, a szabálytalan, szórt telepítéseké 0,76%.

Az áruszőlők mennyisége 91,42%, a még nem termő, új telepítéseké 7,05%, a nem művelt (nem kezelt, de nem kivágott) ültetvényeké 1,4%, a nemes fajtájú törzsültetvényeké 0,1% (KSH,2001).

A Soltvadkerti Hegyközség rendtartása szerint a telepítési engedély kérelmének benyújtásával egyidejűleg kérni kell a terület filoxéra immunitás vizsgálatát. A 17 AK feletti szántóterületeken kívánatos oltvánnyal telepíteni. A 17 AK-t el nem érő, telepítésre alkalmas területeken európai gyökeres vesszőt, előgyökereztetett („gombázott”) szőlővesszőt és simavesszőt is szabad telepíteni, az ültetvény ötéves koráig végzett folyamatos harmatgyökerezés mellett.

A 4.mellékletben a fehérborszőlő-fajták soltvadkerti termőterületei láthatók az országos adatokkal összevetve. (A %-os adatok a fehérborszőlő-fajtákon belül vett arányokat jelentik.) Az Ezerjó, Cserszegi Fűszeres, Bianca és a Jubileum 75 területeinek arányai azok, amik jóval meghaladják az országos arányt - több mint 7-szeres, 4-szeres, két és félszeres valamint csaknem kétszeres százalékbeli különbséggel. A Furmint, Hárslevelű, Chardonnay, Zöld veltelini, Rajnai rizling és még sok más fajtánál fordított a helyzet. Talán meglepő a Kövidinka viszonylag kis %-os aránya.

A 5.mellékletben a kékszőlőfajták területeinek arányai láthatók hasonlóképpen összevetve. Itt a Kékfrankos és a Merlot aránya nagyobb valamivel az országosnál. Az országban az egyik legnagyobb, egybefüggő Merlot ültetvény itt van. Biztonságosan csak fokozott fagy elleni védekezéssel termeszthető, de nagyon szép borokat adhat. A Zweigelt, Kékoportó, Kadarka arányai csaknem egyezők.

A soltvadkerten termesztett csemegeszőlő-fajták között a kettős hasznosítású Irsai Olivér (51 ha), valamint a Pannónia kincse (33 ha) jelentősebbek. A csemegeszőlő-termesztés szempontjából a térség nem túl nagy jelentőségű, legtöbb helyen saját célra termesztenek

A 6.mellékletben az látható, hogy Soltvadkert szőlőtermő területeinek fajtaösszetétele hogyan viszonyul a Duna borrégió (Csongrádi-, Hajós-Bajai- és Kunsági borvidékek) szőlőfajta-arányaihoz.

Így, alföldi összehasonlításban is szembetűnő Soltvadkerten az Ezerjó és a Cserszegi Fűszeres nagy aránya, arányiban jóval több még itt a Merlot, valamivel több az Olasz rizling és a Bianca. A Kékfrankos és a Zweigelt fajták aránya nagyjából megegyezik a régióéval, a Zalagyöngye, Kövidinka és a Rajnai rizling fajták esetében a vadkerti arányuk jóval kisebb.

III.2.2. A legjelentősebb szőlőfajták termesztési értékei

III.2.2.1. Fehérborszőlő-fajták

Ezerjó

Convar.pontica fajta, a környező országokban is ismerik, de nagyobb mértékben csak hazánkban terjedt el, a XX. század első felében az egyik fő fajtánk volt. Az Alföldön, valamint a Móri-borvidéken terjedt el elsősorban. Az 1985 óta jóval kevesebbet telepítenek belőle.

A 900 hektár feletti soltvadkerti Ezerjó szőlőfelület országosan igen nagy mennyiségnek számít.

Kevés, merev hajtást nevel. Középérésű fajta, de általában korábban szüretelik, különösen fejművelésen. Ebben közrejátszik rothadásérzékenysége is. Hibája még az, hogy fagyérzékeny. A fejművelést jól tűri, pontuszi fajta révén az alsóbb helyzetű és a rejtett rügyek is termékenyek.

Bora savas karakterű (az átlagosnál kevesebb borkősavat de több almasavat tartalmaz - KÁLLAY, 1998), változó minőségű, de jó évjáratban, nem túlterhelve, reduktív borkészítési technológiával párosítva nagy minőségekre képes.

Cserszegi Fűszeres

Bakonyi Károly állította elő az Irsai Olivér és a Piros tramini keresztezésével 1960-ban. A fajta rövid idő alatt nagy karriert futott be. Az 1980-as évek elején lassan terjedt, majd ezt követően az évtized közepén pusztító téli fagyok túlélése után intenzíven kezdték szaporítani és termeszteni. Magyarországon jelenleg több, mint 2100 ha felületen található meg, ebből közel 1780 ha a Duna borrégióban, 960 ha pedig a Kiskőrösi körzetben.

Középerős növekedésű, viszonylag kevés vesszővel. Korán fakad és érik. Viszonylagos fagytűrése és termésbiztonsága jó, szárazságra azonban érzékenyebb.

Fűszeres illatú, testes, élénk savú minőségi bort ad. ELEK (1996) szerint a fajta cukorgyűjtés és felhalmozás tekintetében az évjáratot és a szüreti időpontot nézve stabilnak mondható. Savtartalom szempontjából az évjárat-érzékenysége nagyobb, mint a szüreti időpont befolyása.

III.2.2.2. Vörösborszőlő-fajták

Kékfrankos

Convar.orientalis fajta, legjobban Magyarországon terjedt el (a kékszőlők közül aránya 40%), de a szomszédos országokban is ismerik. Hazánkban 6676 ha-on termesztik, ebből 4126 ha a Duna borrégióban található.

Erős növekedésű, kisszámú, félmerev vesszőt nevel. Középérésű, rothadásra nem hajlamos, kevés zöldmunkát igényel, viszonylag fagytűrő. Egyik legértékesebb, megbízható fajtánk.

Bora savas karakterű, viszonylag lassan érő, finom cserzőanyag-tartalmú testes vörösbor.

Zweigelt

A Kékfrankos és a Szent Lőrinc fajták keresztezésével állította elő 1920-ban F. Zweigelt az ausztriai klosterneuburgi iskola igazgatója. Ott az egyik legfontosabb vörösborszőlő-fajta. Magyarországon (Soltvadkerten is) a 2. legelterjedtebb kékszőlő.

Ritka vesszőzetű, a Kékfrankos előtt érő fajta. Beérési mustfoka, színmélysége valamint termésmennyisége is egy kissé magasabb, mint a Kékfrankosé, de túlterhelésre érzékeny.

Bora szép, sötét színű, harmonikus, fajtajelleges, a Kékfrankosénál lágyabb, annál valamivel előbb érő de előbb is öregedő vörösbor.

Merlot

Convar.occidentalis; világfajta. Vadkerten a 3.legnagyobb felületen termesztett kékszőlő. Ez elsősorban egy régebbi, igen nagy tábla telepítésének köszönhető. Fagyérzékenységét ismerve mennyisége meglepő lehetne, azonban szálvesszőlehúzással termeszthető, sőt nagy minőségre képes. (Viszonyított szüreti szőlőárakat nézve az egyik legkeresettebb.) A Kunsági borvidéken található 125 ha Merlot ültetvényből 117 a Kiskőrösi körzetben található.

Késői érésű, nagy zöldmunkaigényű, fagyérzékeny, közepes hozamú fajta.

Nagy színanyagtartalmú, bársonyos, testes bora van.

Most csak a legnagyobb területen termesztett fajtákról esett szó, azonban több fontos és a minőséget tekintve már bizonyított fajtát termesztenek a térségben. Ezek közé tartozik pl. az Arany sárfehér, a Kadarka, az Olasz rizling vagy az itt inkább borászati hasznosítású Irsai Olivér. Amellett, hogy ezeket a fajtákat meg kell őrizni, várható az újabb nemesítésű fajták (pl. Bianca – amiből már most több mint 90 ha van - , Duna gyöngye, Viktória gyöngye) terjedése is. A Kövidinkát sem szabad elfelejteni, hiszen „igazi alföldi” fajtáról van szó. Néhány világfajtának – a megfelelő arányban – szintén helye van.

Véleményem szerint ki kell használni a fajtaadottságot, azt, hogy az említett fajták nagy felületen rendelkezésre állnak, megfelelő termesztéstechnológiával jó minőségre képesek elegendő termésmennyiség mellett. Nagyon fontos továbbá az, hogy szinte mind kárpát-medencei fajta, több közülük „hungaricum”. Várható és javasolható a rezisztens fajták terjedése is. A Merlot érdekes, de jelentős helyzetét – egyetlen nagyobb felületű világfajtaként- pedig a javunkra kell fordítani.

A fajták megválasztásával kapcsolatban érdemes szem előtt tartanunk a tanácsot, amit BÉNYEI et.al. (1999.) így fogalmaz meg: „ Az árutermelés legfontosabb feladata a piac igényeinek és a fogyasztók ízlésének kielégítése és azok formálása.”

III.3. Tőkeművelésmódok

A Soltvadkerten megtalálható tőkeművelésmódokat a 3. táblázat és a 13. ábra mutatja. A fényképek mind Soltvadkert környékén készültek.

Művelési mód	Terület (ha)	%
Fejművelés, támasz nélkül	58	1,9
Fejművelés, karós támasszal	639,5	21
Fejművelés, huzalos támasszal	57,8	1,9
Bakművelés	7,4	0,2
Alacsony, egysíkú (kordon) művelés (70 cm alatt)	23,8	0,8
Középmagas művelések (80-110 cm között)	494,6	16,3
Moser kordon (120-140 cm között)	1286	42,3
Sylvoz kordon (150-160 cm között)	6,2	0,2
Ernyő művelés (100-140 cm között)	9,7	0,3
Egyesfüggöny művelés	459,7	15,1

3. táblázat: tőkeművelésmódok Soltvadkerten (forrás: Hegyközség, Soltvadkert, 2004.)

13. ábra: tőkeművelésmódok Soltvadkerten (forrás: Hegyközség, Soltvadkert, 2004.)

A Moser-művelés a legelterjedtebb, aránya 40 % felett van. (A magas műveléseknek természetesen a biztosító csapos vagy szálvesszős formái a legelterjedtebbek.) Második legelterjedtebbek a fejművelések, a harmadik az egyesfüggöny. A 2002 óta eltelt 2 évben az alacsony kordon művelés területe 14,5-ről 23,8 ha-ra, a Moser művelés területe 1253-ról 1285 ha-ra, az egyesfüggöny művelés területe 442 ha-ról majdnem 460 ha-ra növekedett, a fejművelések területe 790 ha-ról 755 ha-ra csökkent.

Az Ezerjó fajta területének 47 %-a (434 ha), az Arany sárfehér 51 %-a (72 ha), valamint a Kadarka 64 %-a (30 ha) fejművelés.

A Cserszegi Fűszeres 62 %-a (263 ha) Moser-, 24 %-a (103 ha) egyesfüggöny művelésű.

A Kékfrankos 63 %-a (275 ha) Moser-, 20 %-a (89 ha) egyesfüggöny művelésű, a Zweigeltnél hasonló az arány. A Merlot 76 %-a (48 ha) Moser művelésű.

A Zalagyöngye és az Olasz rizling 67, ill. 68 %-a Moser művelésű.

Az összes fejművelés 71 %-át az Ezerjó, az Arany sárfehér és a Kadarka fejművelésű területei adják.

III.3.1. Fejművelések

Ez a művelésmód az idős tőkerész alakjáról kapta a nevét, ami onnan ered, hogy az állandó alacsonyan tartás végett folytatott visszametszések hatására a talajfelszín fölött kialakul szabálytalan alakú tőkefej (14. ábra).

14. ábra: fejművelés metszett és nem metszett állapotban

Ezen a művelésmódon 2 évesnél idősebb elágazások nincsenek, mert a felmagasodó részeket visszavágják a takarás lehetősége érdekében.

A környéken hosszúcsapos illetve szálvesszős metszést alkalmaznak, kopaszmetszés az Alföldön nagyon ritka. Mivel e művelésmódot leggyakrabban a pontuszi változatcsoport (pl. Ezerjó, Kadarka) fajtáknál alkalmazzák, amiknél az alsóbb helyzetű és a rejtett rügyek is termékenyek, így ugarcsapot nem mindig hagynak. Metszéskor érdemes törekedni arra, hogy a termőcsap a tőkén „kintebb” legyen, mint az ugarcsap, mert egyrészt a következő évben a termőcsap leváltása után a tőke mérete túlzottan ne növekedjék szélességében, másrészt a kötözés során „donga” formát felvevő hajtástömeg külső, jobban megvilágított részén legyenek a termőhajtások. A hagyományos szőlőtermesztésben a fejművelést gyakran egy négyzetméternél kisebb tenyészterületen alkalmazták. A fogatos, majd a gépi művelés bevezetése nagyobb tenyészterületet és elsősorban széles sortávot igényelt.

A környéken a fejművelésnek több változata is elterjedt, amiknek áttekintését a következő oldalak mutatják.

A sor-és tőtávok – mint itt más műveléseknél is – változatosak.

Támasz nélküli fejművelés vagy gyalogművelés

Jellemző a kis tenyészterület, a nagy tőszám. Csak mereven felfelé növekvő vesszőket nevelő fajtáknál alkalmazható (Kadarka, Kövidinka). Általában rövidcsapos metszést (3x1-2 rügy / tőke) alkalmaznak. Gyalogművelésű tőkék láthatók a 28. képen.

28. kép: gyalogművelésű tőkék Soltvadkert közelében (térállás: 120 x 80 cm)

Karós támaszú fejművelés

Kiskőrös, Soltvadkert környékén igen elterjedt, mivel ez az Ezerjó fajta legelterjedtebb művelésmódja, amit e vidéken nagy felületen termesztenek. Legtöbbször hosszúcsapos metszést alkalmaznak, 2-3x3-5 rügy meghagyásával. Ilyen, hagyományos ültetvény látható a 29. képen.

29. kép: karós támaszú fejművelésű ültetvény (térállás: 100 x 60 cm)

A gépesítés könnyítését jelenti a művelőutas megoldás, amit a 30. kép mutat.

30. kép: művelőutas, karós támaszú fejművelésű ültetvény (térállás: 5 sor x 150 x 60 cm+3 m széles művelőút)

A művelésmódnak van széles-soros formája is, amit a 31. kép mutat.

31. kép: karós támaszú, szélessoros fejművelésű ültetvény (térállás: 280 x 80 cm)

Egyszálhuzalos fejművelés

Ennél a művelésmódnál az általában 10 tőkénként elhelyezett karóhoz egy szál huzalt erősítenek (kb. 50 cm magasságban) és ehhez kötözik a hajtásokat.

Két- vagy háromszálhuzalos fejművelés

Itt két (az alsó kb. 50 cm, a felső kb. 1 m-es magasságban) vagy három huzal helyezkedik el egymás felett. E huzalok közé igazítják be, vagy kötözik hozzá a hajtásokat.

Egy, két, illetve háromhuzalpáros fejművelés

E művelésmódok támoszlopai általában 10 tőkénként vannak elhelyezve, ezekre általában 40 cm, vagy 40-80 cm, vagy 40-80-120 cm magasan huzalpárokat erősítenek, amik közé fűzik a hajtásokat, így egysíkú lombfal alakul ki. Egyhuzalpáros fejművelés a 32. képen, kéthuzalpáros a 33. képen, háromhuzalpáros pedig a 34. képen látható.

32. kép: egyhuzalpáros fejművelés (térállás: 300 x 70 cm)

33. kép: kéthuzalpáros fejművelés (térállás: 300 x 70 cm)

34. kép: háromhuzalpáros fejművelés metszés előtt, előnyitva (térállás: 300 x 60 cm)

Magasan rögzített szálvesszős fejművelés

Az 1985-86-es nagy fagykárok után dolgozták ki a Keceli Szőlőfürt Mezőgazdasági Szakszövetkezetben. Jellemzője a 250 x 80-100 cm-es tenyészterület, a támrendszert a 15. ábra mutatja, melynek magassága 1,8 m.

15. ábra: takarásos, magasan rögzített (Bakacsi-féle) szálvesszős fejművelés (forrás: KOZMA, 2001.)

A télire lehúzott és betakart szálvesszőt tavasszal a talajból kihúzzák. A takart és a takaratlan de a fagytól nem sérült vesszők közül a legmegfelelőbbet megtartják szálvesszőnek, 2 vesszőt 2 rügyes ugarcsapra metszenek, a letermett szálvesszőt pedig tőből eltávolítják. Fagykármentes tél esetén a letermett szálvesszőt nem váltják le, csak 1-2 év múlva. Ekkor pedig ismét szálvesszővel indítják a termőrész kialakítását, amelyet lehajlítva a segédhuzalhoz kötöznek (KOZMA, 2001.)

A huzalos, huzalpáros és a magasan rögzítet szálvesszős fejművelésnél is keskeny, szellős lombfal alakul ki.

III.3.2. Moser-művelés

A legnagyobb felületen megtalálható művelésmód Soltvadkerten.

Az eredeti Moser-művelésű tőkék jellemzője a 3-3,5 m-es sorközszélesség és a 1-1,2 m-es tőtáv, valamint a 120-150 cm magasságban lévő kartartó huzalon egy kar tőkénként és fölötte 2 szintben egymás felett 30-40 cm-re hajtásterelő huzalpárok. A környéken ezen a tőkeformán leggyakrabban vegyes metszést (csercsapos váltómetszés + cseralapos metszés) alkalmaznak.

Az alföldi ültetvényekben a fagykárok elleni biztonság növelése céljából – mint minden magas művelésű ültetvénynél - a törzs alapi részén elhelyezkedő biztosítófejes változata alakult ki. A 70-es években kidolgozták a „javított” (magasított) Moser-művelést, ahol a törzsmagasság 150 cm és a kar felett csak 1 pár hajtásterelő huzal van. Ilyen tőke látható az 16. ábrán illetve a 35. képen, valamint a művelésmód klasszikus formája – bizosítócsappal ellátva – az 17. ábrán.

16. ábra: magasított Moser-művelésű tőke (forrás: KOZMA, 2001.)

35. kép: magasított Moser-művelésű tőke biztosító csappal (térállás: 350 cm x 120 cm)

17. ábra: Moser-művelésű tőke biztosítóvesszővel (forrás: SZŰCS, 1999.)

A magasított Moser művelésnél karok fagytól valamivel védettebbek, mint az alacsonyabb törzsön. Azonban elhanyagolt csonkázás esetén a visszaborult lombozat önárnyékolást idézhet elő.

III.3.3. Egyesfüggöny-művelés

A legegyszerűbb huzalos támrendszerrel (tartóoszlopokon kb. 180 cm magasan kifeszített kartartó huzal) rendelkező művelésmód. Ez, valamint vélt kisebb munkaerő-szükséglete és a gépesítésre való törekvés is szerepet játszott terjedésében. Merev, erőteljesen felfelé növekvő hajtást nevelő fajtákhoz nem alkalmas.

Soltvadkerten részaránya 15 %, többször 180 cm-nél alacsonyabbra helyezett kartartó huzallal (a 36. képen a huzal magassága 150 cm, láthatók a bizosítócsapok kinevelésével létrejövő tőkefej-kezdemények).

36. kép: fiatal, egyesfüggöny művelésű ültetvény (térállás: 330 x 100 cm)

Összefoglaló megállapítások

SZŐKE (2004) összefoglaló megállapításai az alföldi tőkeművelés-módokkal kapcsolatban az aszálykárok mérséklését tekintve az, hogy a kis tenyészterületű ültetvényekben a tőkék egyedi kisebb, így vízfelhasználása is kevesebb. Ilyen szempontból kedvezőek az alacsony művelésmódok (pl. fejművelés). A magas művelési formák általában kedvezőtlenebbek az aszálykárok mérséklése szempontjából, ezért a helyes fajtaválasztás, a víztakarékos talajművelés nagy jelentőségű. A magas művelések közül javasolható tőkeformák: magasított Moser-művelés biztosító csappal, Sylvoz művelés. Az egyesfüggöny művelés, az ernyő művelés csak korlátozottan és feltételekkel javasolható.

A művelési mód megválasztásánál sok mindent figyelembe kell venni (technikai, piaci, gazdaságossági feltételeket, a talaj típusát, tápanyagkínálatát, a fajtát, a várható növekedési erélyt stb.). A minőség növelése eredményességet jelentő termésmennyiséggel párosulva nagyobb tőkeszámokat, a gépesítés jelentősége széles (de napjainkban egy határig már egyre kisebb sortávolságokkal telepített) sorú ültetvényeket feltételez – a legtöbb fajtánál biztosítócsapokkal. Nagyon homokos talajon az alacsonyabb tápanyagkínálat is indokolttá teszi a kis egyedi tőketerhelést és nagyobb tőkeszámot.

A Soltvadkerti Hegyközség sor- és tőtávolság meghatározása vonatkozásában általában kötelező jelleggel kikötést nem tesz. Egy táblában, együttesen 3 ha-t meghaladó telepítés esetén azonos sorirány kerül meghatározásra, ez a később telepítőkre nézve is kötelező (Soltvadkerti Hegyközség Rendtartása).

IV. NEMZETKÖZI KITEKINTÉS

Soltvadkert szőlészeti-borászati szerepét természetesen elsősorban az alföldi szőlőtermesztő tájon (Duna borrégió) belül kell vizsgálni. Annak érdekében, hogy az alföldi borvidékek betöltött helye tisztázottabb legyen, először érdemes olyan európai borvidékeket megvizsgálni, amelyek az adott országban hasonló helyzetben vannak, hasonló piaci és gazdasági szereppel rendelkeznek, mint a Duna borrégió itthon.

Az Európai Unió a világ bortermelésének 58 %-át adta 2001-ben. Egy évtizeddel korábban még ennél is nagyobb arányban, 63 %-al részesedett a világtermelésből. Az unió szőlőültetvényeinek területe 15,7 %-al csökkent az elmúlt évtizedben, 1999-ben 3,2 millió ha-t borított. A termelés azonban nem csökkent, az elmúlt években 175 millió hl bor készült, ami kb. egytizeddel meghaladta a belső fogyasztást (- Agrár Európa, 2004.jan.).

Az Európai Unió legnagyobb szőlő-bortermelő országai: Franciaország, Olaszország, Spanyolország.

IV.1. Franciaország

A francia szőlőterületek 1988 óta 11 %-ot csökkentek, de így is elérik a 900 ezer ha-t, 11 borvidéken.

Az AC (vagy AOC) és AOVDQS borok aránya kb.30 %, ezek a leghagyományosabb és általában a legjobb borok, melyeknek földrajzi eredete, fajtaösszetétele, készítése pontosan szabályozott. Az AOC egy „közös-”, illetve „ernyőmárka” (– MONTAIGNE et al. 2003), mivel az előírások betartásával a termék minősége nő és megkülönböztethetővé válik, valamint az egyes alkörzetek és települések egyedi szintű AOC szabályozással rendelkeznek. A lehetőség mindig megvan arra, hogy eggyel magasabb szintbe (az általánosabb szabályozás felé haladva) tartozó megnevezés alatt legyen forgalomba hozható a bor.

A francia borok második legnagyobb kategóriáját a tájborok (Vin de Pays) képezik, ezeket a védett eredetű körzetnél gyakran nagyobb területen termelik, készítése nem hagyományos fajták használatával és nagyobb termésátlaggal megengedett. Ez a minősítés 1979-ben lépett hatályba és nagyon sok délnyugati-franciaországi termelőt megmentett. Ma már a francia borok több mint egyharmada tájbor, sok asztali bort olvasztott be. Ez a kategória rugalmasan egészíti ki az AOC borok magasan pozícionált, de merev piaci rendszerét, a tájbor nagyon versenyképes és virágzó üzletág lett (- BOTOS, Bor és Piac, 2002. márc.-ápr.). Az exportpiacon is sikereket értek el vele, mert fajtaborként (vins de cépage) árulják őket. E kategóriában sok a komoly, értékénél alacsonyabb áron kínált termék.

A harmadik kategória az asztali bor (Vin de Table), amelynél földrajzi eredet, szőlőfajta vagy évjárat megjelölése nem követelmény.

Az ország legnagyobb szőlőterületei a nyugat-délnyugati részen, az Atlanti-óceán partján (Bordeaux, 117 ezer ha), valamint délen, a Földközi-tenger partján – a Languedoc-Roussillon és Provence borvidékeken helyezkednek el, itt 6 megyében összesen több mint 340 ezer ha szőlőterület van. Dél-Franciaországban akadnak igen nagy méretű, 1000 ha-nál nagyobb méretű szőlőbirtokok is (pl. Listel-birtok 1600 ha).

Languedoc-Roussillon borvidék (- a világon a legnagyobb -) adja a francia bortermelés egyharmadát, mintegy 19,5 millió hl-t 300 ezer hektáron (Franciaország szőlőterületeinek egyharmada), amiből 20% (3,7 millió hl) a minőségi bor 34 AOC körzetben, 85 ezer ha-on (– MONTAIGNE et al. 2003 ).

Szőlőtermesztéssel a görögök óta foglalkoznak a vidéken, azóta is nagyon fontos tevékenység. A dombon fekvő ültetvényeket elpusztította a filoxéra, ma a legnagyobb szőlőtermesztési kockázati tényező az aszály. Roussillon síksági szőlőültetvényei a legforróbbak és legszárazabbak Franciaországban. E térség bortermelése a legutóbbi időkig szinte csak a belföldi piacra termelt vékony vörösbor (vin ordinaire) és az édes Vin Doux Naturel (avinált édes bor, a teljes francia termés 90%-át Roussillon vidékén készítik) termeléséről illetve túltermeléséről, amelyeket követtek a piacszabályzó intézkedések. Annak ellenére, hogy a szőlőtermesztésre alkalmatlan helyeken annak felszámolására akarták rábírni a gazdákat ( az 1976-81 közötti túltermelési válság kapcsán bevezettet támogatott kivágások során, 20 év alatt 120 ezer hektárral csökkent a szőlőterület), ma is ez a világ legnagyobb bortermő területe, harmincezer termelővel, akik több mint 350 hatalmas szövetkezetbe hordják a termést. Ezek pincéinek egy része elöregedett, másik része azonban nagyon korszerű. A vidék borainak kétharmada ezekben a szövetkezeti pincékben készül, minőségüket illetőleg sokfélék. A francia szövetkezeti pincék átlagos mérete 30 ezer hl, de itt van a világ egyik legnagyobb borászati cége is (Val d’Orbieu több mint 2 millió hl-rel). Különböző kiszerelésben forgalmaznak, például a 210 tagú (akik 190 ha szőlőterületen gazdálkodnak) Vigneros du Pic szövetkezet termékei három nagy csoportba sorolhatók: folyó bor, dobozolt bor (bag in box) és palackozott bor (– MAZZAG, 2002).

Languedoc hatalmas bortermésének több mint 80 %-a vörösbor, főleg földközi-tengeri fajták (Carignan (28 %), Grenache noir (14 %), Syrah (10 %), Mourvédre és Cinsault, de van egy kevés világfajta (pl. Merlot és kisebb mértékben Cabernet Sauvignon) is. A fehérbortermelés fő részét a nagy mennyiségű, olcsó Chardonnay, valamint az itt divatos szőlőfajtákból (Viognier, Roussanne, Marsanne, Rolle) készült házasítások adják.

Languedocban az AOC borvidék összes szereplőjét egyesíti a CIVL nevű szervezet („Languedoc Borvidéki Szakmaközi Szervezet”) amely a szőlő- és bortermelőket, valamint a kereskedőket tömöríti annak érdekében, hogy a borvidékre vonatkozó gazdasági adatokat megismerhessék, valamint irányítsa a piacot és kezelje a promóciós célú közös költségvetést. Gazdasági és statisztikai elemzéseket, piaci tanulmányokat, éves beszámolót készít a borvidék gazdasági tevékenységéről, marketingstratégiai terveket dolgoz ki, ezen akciók elsősorban a közös természeti és kulturális örökségen alapulnak. Elősegíti a tagok közötti szerződéses kapcsolat létrejöttét, biztosítja a kereslet és kínálat megismerését, hozzájárulnak a piacszabályozáshoz, nyomon követik a minőséget. Működését és tevékenységét a boreladás után a tagok által befizetett hozzájárulásból finanszírozza (ez 2001-ben mintegy 1,5 milliárd forintnak megfelelő összeget tett ki, ennek 80 %-át borvidéki marketingtevékenységre költötte), ezen kívül állami forrást nem kap (MONTAIGNE et al.,2003.)

Languedoc-Roussillon-ban az értékesítés legfontosabb csatornái a szuper- és hipermarketek (73 %), ügynökökön keresztül történő, hagyományos értékesítés (20 %), közvetlen eladás (4 %), HORECA (3 %) – MAZZAG, 2002.

Ez a terület a 90-es évek végére a legjobb ár-érték arányú borvidékévé nőtte ki magát. A legtöbb termelő az AC borokon kívül többféle tájbort készít, jó néhányan csak azt.

Provence-ban, melynek története a római korig nyúlik, a borok 80%-a még mindig eléggé egyöntetű, azonban itt is megjelentek azok a termelők, akik teljes odaadással a minőség javítása mellett kötelezték el magukat.

A provance-i borrend és a párizsi INAO (a francia AOC rendszer központja) között vita van a felhasznált szőlőfajtákról és tulajdonképpen arról szól, hogy a hagyománytisztelet vagy a valós minőség fontosabb-e. Az INAO egyrészt a Carignan szőlőfajta (Dél-Franciaországban elterjedt fajta – az országos mennyisége 167000 ha, ami 18,5 %-os arány - igen nagy terméshozamra képes, de visszafogott termés esetén szép borokat ad.) visszaszorítását szeretné, amit annak idején azért ültettek, hogy olcsó, könnyű vörösborokat készítsenek Észak-Franciaország számára. Másrészt fokozni szeretné más szőlőfajták (Grenache-földközi tengeri fajta; Cinsault-az előző fajtával együtt rozé készítésée különösen alkalmas; Mourvédre-Spanyol-Dél-Francia, testes bort adó fajta; Syrah-világfajta) arányát.

`IV.2. Olaszország`

A világ második legtöbb bort termelő országa, mintegy 700 ezer ha mai szőlőterülettel, ami a 70-es években még 1100000 ha volt. Az olasz szőlőtermesztést még mindig a kisméretű üzemek és a sokféle művelésmód jellemzi ( a területrendezés, összevonások mellett is a gazdaságok 80 %-a 1-5 ha szőlőültetvénnyel rendelkezik) – INTRIERI, 2003.

Néhány évtizeddel ezelőtt az olasz borok kis részét palackozták csak a termelők, ma ez 50 % (- CASTELLUCCI et al. 2002). A megtermelt borok nagy része a városokba került, mindennapi fogyasztásra. Az exportborokat a nagy szállítók házasították.

Az olasz DOC (Denominazione di Origine Controllata) a francia AOC rendszerhez hasonlóan meghatározza az eredetvédelmi területhatárokat, engedélyezett termésmennyiségeket, a telepíthető szőlőfajtákat és a technológiát. A DOCG (nem csak ellenőrzött, hanem garantált eredet) kategória még e felett van.

Részben a létrehozott -fentebb említett- eredetvédelmi rendszer hibájaként (pl. rugalmatlanság) a 70-es évektől kezdve a 80-as évek végére nagyon elszaporodtak az asztali borok (Vino da Tavola). Ezért 1992 –ben átalakították a rendszert. Az asztali borok besorolására létrehozták az IGT-t (Indicazione Geografica Tipica) – tulajdonképpen az eredetmegjelöléssel rendelkező asztali bor - a tájbor (a francia Vin de Pays olasz megfelelője) kategóriát. A világfajtákból készült tájbor kategóriás borok sokszor megelőzték keresletben a hagyományos fajták DOC borait.

Az olasz borászatok a sok vörösbor mellé – ahol sikerük van a helyi- és a világfajtákból készült boroknak is - megtanulták a reduktív fehérborkészítést is.

Olaszországban a minőségi borok aránya jelenleg 15% körüli, a tájboroké pedig 25%. Várható, hogy ez az arány asz asztali borok rovására növekedni fog – HORVÁTH – DR MIKULÁS, 2002.

Az ország északkeleti részét illetve (Pó-; Piave síkságok, környező dombok, valamint Trentino) – az igazán elismert eredetvédelmi körzeteket leszámítva - sehol sem kísérleteznek ennyi fajtával, nem telepítenek ennyiféle szőlőt, mint itt és a szőlőültetvények sehol sem tanúskodnak annyi szakértelemről és jólétről, mint ezen a tájon – HUGH-JANCIS, 2001. Ez a vidék több palackos bort exportál, mint az ország bármely más része. Emilia-Romagna bortermelői rangja folyamatosan emelkedik. Ebben a tartományban is elterjedt az ország leginkább telepített szőlőfajtája, a Sangiovese, amely kiváló minőségekre képes fajta, de kevésbé nemes klónjai nagyobb terhelésen könnyű, fanyar vörösborokat adnak itt, nagy mennyiségben (Sangiovese di Romagna). A szőlőültetvények síkságon találhatók, de sok felfut a domboldalaka is. A művelésmódok változatosak, sok közülük átmenetet képez.

IV.2.1. „Bag in box”

Itt, Romagna-ban található a Cerico Cantina borászat, az olasz borpiac vezetője a bag in box kategóriában (200 millió db), 2,5 millió db-al. (forrás: BOTOS, 2002)

Ez egy olyan kiszerelési forma, ahol a papírdobozban egy erős, műanyag falú zacskó, annak alján pedig egy csap található. A töltés egyszerű, gyors és teljesen oxigénmentes, így a borok eltarthatósága igen jó. Olaszországban 5, 10 és 20 literes kiszerelésben vannak. A 10 és 20 literesek a hipermarketekben értékesíthetők jobban (ahová főleg a családok járnak), az 5 literes a szupermarketekben és a kisebb élelmiszerboltokban (ahová inkább az egyedülállóak, az idősek térnek be).

Ezek a borok kiegyensúlyozott, stabilan jó minőségű IGT borok, érzékszervi minősítés alapján a magyar borpiacon a középmezőny felső felében lenne a helyük.

Az országon belül annak északkeleti sarka (Kelet-Veneto és Friuli-Venezia Giulia) az egyetlen olyan körzet, amelynek vonásait elsősorban a markáns savakkal rendelkező, fűszeres illatú fehérborok alakítják ki. Itt van (Conegliano-ban) Olaszország legfontosabb szőlészeti kutatóintézete.

Kelet-Veneto-ban a Piave szőlővel sűrűn betelepített széles síkságán készül egy száraz fehérbor, a Verduzzo (az északkeleti vidékek egyik fontos szőlőfajtájából), de vannak Cabernet és Merlot ültetvények is. Velencétől keletre már ez utóbbi fajták a meghatározóak a vörösborkészítésben, de van helyi, őshonos fajta (Raboso) is, aminek nagy része van a helyi borízlés kialakulásában. Kelet felé haladva az tapasztalható, hogy a Merlot jobban alkalmazkodik az errefelé jellemző nagyobb termésmennyiségekhez és a (csak) viszonylag hűvösebb éghajlathoz. Ezen fajták tengerparti, sík ültetvényein termett borai kevésbé testesek, mint a szlovén határnál lévő hegyvidék kisebb ültetvényein, de természetesen van az ellenkezőjére is példa, miszerint néhány isonzói (Gorizia városától délnyugatra fekvő sík DOC terület) termelő ugyanolyan jó borokat készít, mint a Friuli-hegyvidéken tevékenykedő ismertebb borászok.

A délen fekvő Puglia (a Gargano-félszigettől a „csizma sarkáig”) 17 %-al részesedik az ország szőlőterületeiből (37. kép).

37. kép: szőlőültetvény a dél-olaszországi Puglia tartományban

Több helyi szőlőfajta is megtalálható itt (pl. Negroamaro, Primitivo (– ez utóbbi fajtát Zinfandel néven Kalifornia saját szőlőfajtájának tekintették, de kiderült, hogy Pugliában régóta termesztik) - , Malvasia Nera, Uva di Troia. A legérdekesebb borok a legdélebbi, lapos és igen meleg klímájú területről (salento-i tájborok) származnak. A kilencvenes évek elején Puglia össztermelésének 5 %-át sem tették ki a DOC borok. A vidék –igaz kicsit lemaradva- de követi a francia Languedocot a megújulásban. Egyes olasz borászcégek jó befektetési lehetőséget látnak a térségben, pl. Piero Antinori, Toscana egyik legnagyobb borásza is vásárolt birtokot Brindisi közelében (- HUGH-JANCIS, 2001).

Napjainkban a dél-olasz borok egyre nagyobb hányada kerül palackba.

IV.3. Spanyolország

Egymillió hektár feletti szőlőterülete van, de ezt megelőzte tíz év alatt majdnem 30 %-os csökkenés. Az elsősorban a száraz talaj miatti alacsony tőkeszám az egyik magyarázat arra, hogy habár a világ legnagyobb szőlőterülete van, „csak” a harmadik legnagyobb bortermelő. Az öntözést –habár 1996 óta hivatalosan is lehet – csak a tehetősebbek engedhetik meg. Az eredetvédelmi rendszer hasonló a franciához. Jellemzően gyakoribb a szőlő vagy bor formájában történő felvásárlás, mint a termelői palackozás.

A legnagyobb szőlőtermő terület a La Mancha Madridtól délre fekvő fennsíkon (meseta) fekszik több mint 600 ezer ha-on, részesedése az országon belül meghaladja a 40 %-ot. Spanyolország leggyakrabban telepített fehér szőlője (Airén) az alapanyaga az itt készülő erős, de világos, vörös fajtákkal színezett vörösbornak. A kék fajták közé tartozik a spanyol nevén Garnacha (más néven Grenache noir; a Földközi tenger partvidékén széles körben telepített fajta, dél-Franciaországban is elterjedt, Spanyolországban a leginkább telepített kékszőlő) és a Tempranillo (itteni elnevezéssel Cencibel) ami az ország leghíresebb szőlőfajtája. Az itt és a portugál határ közelében fekvő Extremadura vidékén termelt borok nagy részét a Brandy de Jerez gyártásához használják fel. Ez utóbbi borvidék helyzete sajnos több szempontból negatív. A területcsökkenés mértéke jóval meghaladta a többi borvidékét, a termés több mint felét lepárolják (BOTOS, 1996) A térségben oktató-kutató vagy fejlesztő centrum nem működött, elmaradtak a termékek-, valamint a borvidék szabályozásának fejlesztései. Még az is előfordult, hogy néhány spanyol bortérképen nem is jelölték a borvidéket, ami véleményem szerint egyáltalán nem követendő példa.

IV.4. Összehasonlítás

A bemutatott termőterületek nagy kiterjedésű, általában síkvidéki borvidékek, amelyek a hazai szőlőfelületek jelentős részét adják. Ez az Alföld jellegzetessége is egyben. Az ültetvények általában koncentráltan helyezkednek el, ami az Alföldön nincs meg, mert egyrészt a területcsökkenés a folyamatos telepítéseket megszakította, másrészt az ország egészére is jellemző a tulajdoni elaprózottság. (Kivételek azért akadnak, Soltvadkert környékén is vannak igen nagy táblák, igaz több tulajdonossal – 38. kép.)

38. kép: Merlot tábla Soltvadkerten

A területcsökkenés jellemző mind a fent leírt, mind az alföldi borvidékekre.

Ezen külföldi borvidékeket tekintve az látható, hogy

- Dél-Franciaországban a legelterjedtebb fajták nagyrészt földközi-tengeri fajták, kisebb részt világfajták – ellentétben például Bordeaux-val.

- Északkelet-Olaszországban megtalálhatóak olasz (Sangiovese), valamint világfajták is, ezentúl felelhetőek kifejezetten helyi fajták is.

- Délkelet-Olaszországban uralkodóak a helyi fajták.

- Közép-Spanyolországban spanyol illetve földközi-tengeri fajták jellemzőek.

Összevetve az Alfölddel, itt hasonlóan uralkodóak a „regionálisan nemzetközi” fajták (Kékfrankos), hagyományos „magyar” fajták (Ezerjó, Kadarka), kifejezetten helyi fajták (Arany sárfehér); továbbá Magyarországon nemesített fajták (Zala gyöngye). A világfajták aránya alacsony. Soltvadkertet tekintve a helyzet hasonló, némileg más arányban. A fajták száma szintén nagy, uralkodó az Ezerjó, a Kékfrankos és a Cserszegi Fűszeres (Magyarországon nemesített fajta).

A bemutatott külföldi területeken igen kiterjedt és koncentrált az integráció, jó néhány borvidéken csupán néhány, nagy borászati cég integrálja a szőlőtermelőket (pl. Dél-Franciaországban a Skalli, Salin du Midi, a Pó vidékén a Zonin és a CIV and CIV, ez utóbbiak egymillió hektoliteres méretet képviselnek). Az Alföldön az integrációs központok megvannak, de feladataikat csak részben töltik be.

A termékfejlesztés intenzív, kiszerelésben, beltartalomban újabb és újabb termékek jelennek meg, míg az Alföldön ugyanez a 80-as évek végén, 90-es évek elején megállt, azonban ma vannak bíztató jelek. A példának hozott európai borvidékek erős márkákat használnak, növekszik a fajtaborok szerepe, a származásihely-elnevezések gyengébbek. Ez a folyamat érződik az alföldi borok esetében is. Egy-egy szakmailag bizonyított pincészet elsősorban a saját neve alatt, illetve fajtamegjelöléssel ellátott minőségi boraival szerzett hírneve véleményem szerint „magával húzhatja” a térség elismertségét is. Ugyanakkor a dél-francia és az olasz példán is látható a „tájbor” (Vin de Pays, ill. IGT) kategória sikere (- Franciaországban az exportpiacokon a tájborok is fajtaborként értek el sikereket -). Az Alföld esetében több elképzelés is akad, miszerint a termékszerkezetben a minőségi és az asztali borok arányát a gazdaságilag optimális szintre kell hozni, ami 70 % asztali bor, 20 % tájbor, 10 % minőségi bor – az alföldi borvidékek stratégiai programja (tézisek és vitaanyag), 2003. A Duna Borrégió stratégiai programja (Borvidéki értesítő – Kunsági Borvidék Hegyközségi Tanácsa, 2003) szerint ez az asztali bor 20%-os, a tájbor 50%-os, a minőségi bor 30%-os arányainak felel meg.

A példának hozott borvidékek legtöbbje a hazai piac jelentős részét (20-30-40 %) birtokolja. Ez az Alföld esetében is igaz, de ez a borvidéki borok és termékek keveredése, valamint a folyóborok nagy mennyisége és esetleg célközönsége miatt a piaci részesedés nem kötődik közvetlenül a termőhelyhez.

Míg a külföldi példák esetében előfordulhat, hogy a piac bizonyos szegmentjeinek csaknem teljes birtoklása megvalósul, ha nem is 100%-ban, de meghatározó szerepnek mindenképpen ítélhető. Ma Magyarországon nincs olyan piaci szegment, amelyet csak egy borvidék tartana a kézben pl. a kannás borok esetében is nagy a hegy- és dombvidéki borok piaci aránya – GAZDA, 1999.

A borvidékek stratégiája a minimalizált önköltség, a szupermarket értékesítési politika és az ún. „push” („átnyomni”) stratégia. Nálunk a minimalizált önköltség helyett gyakran a minimalizált költség elve érvényesül (BOTOS, 1996). Az első esetben a szükséges ráfordításokat nem spórolják meg, de a termelés növelésével csökkenteni tudják az egy termékre eső költséget. A szükséges kiadásokon való spórolásnak azonban meglátásom szerint részben kényszerű okai vannak, de ahol nem, az hiba, hiszen a szőlőültetvény elhanyagolása esetleg kizsarolása nem járható út.

A vizsgált borvidékeken jelentős szerepet játszanak azok az oktató-kutató bázisok, amelyek gyakran a legjelentősebbek közé tartoznak az adott országban (pl. Bolognai Egyetem, Montpellier, La Mancha Szőlészeti Kutató Intézete). A fejlesztő munka és annak adottságai az Alföldön is adottak tekintve a Szigetcsépi Egyetemi Tangazdaságot, a Kecskeméti Főiskolát, vagy a Szőlészeti és Borászati Kutató Intézetet.

Látható, hogy mindenhol megvan a szerepük és méltó helyük a nagy területű borvidékeknek, ennek Magyarországon is így kell lennie.

V. SOLTVADKERT JELENE ÉS LEHETŐSÉGEI

E fejezet célja részenként a jelen helyzet vázolása, ebből kiindulva pedig lehetséges jövőkép(ek) felépítése mindenekelőtt Soltvadkert szemszögéből, szerkezeti felépítésben elsősorban a Duna Borrégió stratégiai programjára (2003), az Alföldi borvidékek stratégiai programjára (Tézisek és vitaanyag, 2003), valamint a Nemzeti Borstratégia téziseire (2002) támaszkodva.

V.1. Területi szerkezet, borvidéki rendszer

Ma már nagyon sokan állítják, hogy sok a borvidék Magyarországon. Visszatekintve, nyilván nem ok-okozati viszonyban, de tény: ahogy csökkent az országban a szőlőterület, úgy nőtt a borvidékek száma. Az 1960-as években 200 ezer ha, majd a 70-es években 150 ezer ha körül volt a szőlőterület, ezekben az időkben 14, majd 16, illetve 1992-től 1997-ig 20 borvidékkel rendelkeztünk. Ezután pedig a mai 22 borvidékünk neveztetett meg – 90 ezer ha országos szőlőterületre. Külföldi példákkal összevetve a hazai helyzetet e téren (18.ábra), azt látható, hogy nemzetközi összehasonlításban Magyarországon a borvidékek átlagos területe kicsinek mondható.

18. ábra: borvidékek és származásihely-megnevezések átlagos területe országonként (forrás: Bor és piac, 2002, 4.szám)

A borvidékek kapcsán BOTOS (2002) szerint, egy területi egység egy származáshely-megnevezést jelent és mivel a területnek hierarchiája van, a származásihely-megnevezésnek is hierarchiája kell hogy legyen. Mindezek az „alá-fölé” rendeltségi viszonyok pedig azért alakulnak ki, mert a borkategóriáknak is hierarchiája van. A származásihely-megnevezések nagysága akkora, amekkora bormennyiséget mögé lehet állítani. E bormennyiségek nagysága pedig összhangban kell hogy álljon a piac elosztási csatornáinak nagyságával. Olyan borvidéki rendszert kellene kialakítanunk, ahol a legtöbb borvidék esetében három szint (borvidék, körzet vagy település, dűlő) létrehozható. Ez nem szükséges mindegyik borvidéken, de jó, ha a lehetőség megvan rá. A három szint adja meg a termelőnek a legnagyobb szabadságot abban, hogy a piaci érdeküknek, kiválasztott elosztási csatornájuknak megfelelően melyik szinten állítsák elő terméküket, milyen származásihely-megnevezést használjanak. (A francia AOC rendszerben is megvan a lehetőség arra, hogy a termelő eggyel magasabb szintbe (ezzel az általánosabb szabályozás felé haladva) tartozó megnevezés alatt hozhassa forgalomba a borát.)

Azt persze nem állítom, hogy a Duna Borrégióban is dűlőszintű szabályozást kell megalkotni, de egyszer ez az idő is eljöhet.

A borvidéki rendszernek tehát eleget kell tennie a piac nagyobb koncentráltságának (pl. a boreladások közel 50-55 %-a mennyiségben is és értékben is a 400 m²-nél nagyobb üzletekben zajlik pl. a Tesco esetében 300-500, a Cora 750, és az Interspar esetében pedig 400 féle, zömmel belföldi borral – ÁCS, 2003); valamint a termékdifferenciálódás lehetőségét is teremtse meg a sokféle elosztási csatornának megfelelően. Ez méretben nagyobb, de egyben tagoltabb borvidékeket feltételez. Ezentúl az is igaz, hogy az átlagfogyasztó ma csak 4-5 magyar borvidéket ismer és 4-6 borvidék nevét szinte egyik fogyasztó sem tudja megemlíteni.

A Magyarországon esetleg létrehozható 6-8 nagyobb és 3-4 kisebb borvidékből ( - BOTOS, 2002) a jelenlegi Duna Borrégió (aminek létrehozása szerintem nagyon jó lépés volt) lehetne az egyik; területben pedig a legnagyobb borvidék.

A Nemzeti Borstratégia (NBS), 2002 szerint a borvidékek számát körülbelül a felére kell csökkenteni (1-2 kis, 1000-1500 ha-os borvidék megmaradhat), azon belül 3 szabályozási, származásihely-megjelölési szintet kell létrehozni, amelyet a borvidék sajátosságainak megfelelően használnak. E szintek a következők lehetnek:

o Borvidék

o Körzet/település

o Település/dűlő

Ez az új megoldás az alábbi rendszert szolgálná:

· Asztali bor

- Asztali bor – nincs területi egysége

- Tájbor – borvidéknél nagyobb és eltérő területi egység, ahol van, ott ez lehet borrégió

· Meghatározott termőhelyről származó minőségi bor

Minőségi bor – borvidék (általános szabályozású)

Különleges minőségű bor - borvidék (általános szabályozású)

Védett eredetű bor – körzet, település, dűlő (egyedi szabályozású)

A borrégió, mint intézmény önkéntes szerveződésre adna lehetőséget, alapvetően marketing célokat szolgálhat, esetleg a tájbornak lehet eredet-megnevezési szintje.

A 2004. évi XVIII., a szőlőtermesztésről és a borgazdálkodásról szóló törvény 57. § (1) bekezdésének b) és g) pontjaiban a földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter felhatalmazást kapott arra, hogy rendeletben megállapítsa a szőlőtermesztési terület tagozódását, a borvidéki régiókat, a borvidékeket és a hozzájuk tartozó körzetek és települések listáját a 2006. december 31-ig terjedő időszakra, valamint az eredetvédelmi rendelkezések céljait és szabályozásának területeit. A törvény tartalmazza a borvidéki régió fogalmát, aminek rendtartásának létrehozása is várható.

A Duna Borrégiót az Alföldi termőtájon található Csongrádi-, Hajós-Bajai és Kunsági Borvidékek Hegyközségi Tanácsai alakították a 2002. év elején. A régió a három borvidék hegyközségi tanácsainak konzultatív szerve. A három borvidék gazdasági együttműködése e szervezeten belül képzelhető el, aminek megerősítése stratégiai cél. A borrégió céljaként többek között a következőket jelölték meg:

· összehangolni a régió szőlőtermelésének, borászatának rövid-, közép- és hosszú távú stratégiáját;

· az EU csatlakozásra való felkészülést;

· a marketing, a piacépítés, a piaci magatartás teendőit;

· a szőlőtermelés, a fajtahasználat, borászati fejlesztés feladatait;

· újra építeni a szőlőtermelés és a borászat integrációs kapcsolatrendszerét. (forrás: Borvidéki értesítő 2. – a Duna Borrégió stratégiai programja, 2003)

A régióhoz 87 hegyközség, 35 ezer hegyközségi tag (országos adat: 309 hegyközség, 135 ezer tag) és mintegy 33 ezer ha szőlő tartozik 37 ezer ültetvényben. Az átlagos birtokméret meghaladja az országost, 0,87 ha (országosan 227 ezer ültetvény adja ki a teljes, 91 ezer ha szőlőterületet, ez 0,4 ha átlagméretet jelent – SZABÓ et al. 2003). 1 hektár alatti területen, az összes ültetvény 27%-án gazdálkodik a szőlőtermeléssel foglalkozók 78 %-a, 1-5 hektár közötti birtokméreteken, az összes ültetvény mintegy 40 %-án a termelők 19%-a folytat szőlőtermelést, míg az ültetvényterület 33 %-a van a termelők 2-3 %-ának használatában.

A termelt szőlők fajtaösszetételében meghatározó mintegy 70 % a fehérbor-szőlőfajták aránya, 25 %-a vörösbort adó fajtáké, de ez borvidékenként jelentősen eltér. Mintegy 5 %-a csemegeszőlő, melynek egy részét – Chasselas, Irsai Olivér – is főként borkészítésre használják.

Több, mint 70 a termesztett szőlőfajták száma, ugyanakkor a terület 77 %-át 15 olyan fajta foglalja el, melynek a termőterülete meghaladja az 500 hektárt, de például Kékfrankos szőlőt több, mint 3.500 hektáron szüretelnek. Az említett 15 fajta nagyobbik része hungarikum. Közülük:

¨ Őshonos, őseinktől örökölt, itt keletkezett vagy ide hozott, de szinte csak Magyarországon termelt. Például: az Arany sárfehér, az Ezerjó, a Kövidinka és a Kadarka, mely fajták értékeit most kezdik újra felfedezni és a piacon is megjeleníteni a borászatok.

¨ Kárpát medenceinek tekinthetők a Kékfrankos és a Zweigelt, belőlük készül a régióban a legtöbb meghatározott termőhelyről származó minőségi vörösbor.

¨ Az utóbbi évtizedek hazai nemesítésű fajtái közül itt terjedt el a legnagyobb mértékben a Cserszegi Fűszeres, Zalagyöngye, Kunleány, Bianca, Lakhegyi mézes. Ezek némelyike biotermesztésre is alkalmas, toleráns fajhibrid.

¨ Nem tekinthető hungarikumnak a Rajnai rizling, Olasz rizling, Rizlingszilváni, Chasselas.

Természetesen többszáz hektáron van több más ma divatos világfajta is például a Chardonnay, Cabernet franc, Cabernet sauvignon vagy a Merlot. A belőlük készült kiváló minőségű borok színesítik és teljesebbé teszik a régió borkínálatát.

A borrégió termelése több év átlagában 2 millió hektoliter körül alakul, ami a magyar bortermelés több, mint 40 %-a. A bor zöme, mintegy ¾-e a belföldi piacon, az olcsóbb árfekvésű kategóriákban, jelentős része borkimérőkben, a mindennapi borfogyasztás keretében talál vevőre. Az export az utóbbi években különböző okokból még az országosnál is nagyobb mértékben visszaesett, bár a régió több borászata ma is jelentős szerepet vállal a magyar borkivitelben. (kunsagiborvidek.hu).

Több mint kétezer, 10-1000 hektoliteres borászati üzem működik a régióban, éves bortermelésük kétmillió hl körüli, a termékek kétharmada asztali és tájbor - HORVÁTH, 2002.

Az Európai Unióban is létezik egy szervezet a borrégiók összefogására, ez az 1988-ban alakult Európai Bortermelő Régiók Közgyűlése (AREV), amely az EU-n belüli szőlőtermesztés, borászat és borkereskedelem szabályozását, szakmai befolyásolását tekinti fő feladatának. E szervezet munkájában a HNT is részt vesz.

A borvidékek megnevezésének nagy jelentősége van a marketing szempontjából. Érdemes megvizsgálni, hogy a világ nagy részén miről nevezik el a borvidékeket (19.ábra).

19. ábra: nemzetközi borvidék elnevezések gyakoriságai (forrás: Bor és piac, 2002, 4.szám)

Az látható, hogy nemzetközi szinten több borvidéket neveznek el folyóról és tóról (összesen 10 %-ot) mint Magyarországon, ahol a borvidékek megnevezése inkább hegyvidékhez illetve településhez kötődik.

Esetünkben a Dunáról történt elnevezést nagyon találónak tartom, hiszen egyrészt a folyam széleskörben ismert, másrészt e Duna-Tisza közi homokhátság létrejöttében talán a legfontosabb szerepe a Dunának volt; a folyami hordalékot a szél kifújta illetve osztályozta, így jelölve ki az utat e vidéknek a szőlőtermesztésre.

Szerencsés lehet az elnevezés a következőhöz hasonló esetekben is. BAGLYAS (2000) által főiskolai hallgatók körében lefolytatott vizsgálat eredményeiből kiderül, hogy a borvidéki imázs vizsgálatok szerint a Kunsági borvidék hírneve a legrosszabb, de a kunsági borok megítélése ennél kedvezőbb. A jobb hírnévvel rendelkező borvidékek esetében az előállított borok minőségét ítélte meg kedvezőtlenebbül a fogyasztói vélemény a hírnévnél. A minőség-ár vonatkozásában a Kunsági borvidék került a rangsorban az első helyre. Természetesen a jó hírnév visszaállítása során a helyes elnevezés illetve szerkezet-kialakítás csak egy lépcső lehet a sok közül.

A Kunsági borvidék jelenleg a legnagyobb borvidékünk, nagyságából adódik széttagoltsága, itt a legnagyobb a körzetek száma, Soltvadkert a Kiskőrösi körzetbe tartozik. A stratégia tervezésekor törekedni kell a körzetek önálló arculatának kifejlesztésére és emellett a belső területi széttagoltság rendezésére is ( – Borvidéki értesítő 2. – a Duna Borrégió stratégiai programja, 2003). Az ország szőlőterületeinek 28 %-a Bács-Kiskun megyében van (26 ezer ha), ennek 57 %-a (majdnem 15 ezer ha) a Kiskőrös-Kecel-Soltvadkert és a szomszédos települések határában, valamint Kiskunmajsa környékén található – KSH, 2001.

V.2. Termelési háttér

A jövőben a borvidékek szőlőtermelési bázisának a jelenlegi szőlőterületek nagyságát kell tekinteni, a szőlőterületek növelése lényegében nem lehetséges. Cél a területek megtartása, korszerűsítése, valamint a területi koncentráció növelése.

V.2.1. Szőlőterület nagysága

A Nemzeti Borstratégia (2002) szerint a gazdasági célok megvalósításához minimálisan 75 ezer ha szőlőültetvényt kell művelnünk 2022-ben. E bázis biztosításához 20 év alatt 63 ezer ha, a jelenlegi 93 ezer ha bázishoz 81 ezer ha újratelepítése szükséges 20 év alatt (3150 ill. 4050 ha/év). (Ezt soltvadkerti szintre lebontva, (93000ha/2800ha) 95 ill. 122 hektár/év újratelepítést jelentene csak a számok szerint arányosítva.) Soltvadkerten 2003-ban 103 fő kérelmező 195,5 ha telepítési engedélykérelmet (1,9 ha/fő) és 24 fő 24,6 ha kivágási engedélykérelmet nyújtott be. Ez 2002-ben telepítési engedélyt nézve 31 fő és 44,3 ha, kivágási engedélyt nézve pedig 19 fő és 26,1 ha volt.

Miként Magyarországon, úgy az Európai Unió országaiban is csökkent a szőlőterület, a 20. ábrán látható mértékben.

20. ábra: a szőlőterületek változásai az Európai Unió egyes országaiban 1989 és 1999 között (forrás: Agrár Európa, 2004 jan.)

Az EU-ban létező szőlőterület-növelési tilalom alól kivételt képez az a 68 ezer ha újonnan létrehozott telepítési jog, amely lehetőséget ad a tagállamoknak arra, hogy növekedjen azon minőségi borok vagy földrajzi jelzéssel ellátott asztali borok (tkp. tájborok) termőterülete, amelyek kereslete meghaladja a kínálatot ( – HORVÁTH, DR.MIKULÁS, 2002). Languedoc-Roussillon régióban (a francia szőlőterületek egyharmada; - 300 ezer ha jelenleg) 1979-97 között 140 ezer ha-ral csökkent a szőlőtermő terület, de 1997-99 között már 6000 hektárral nőtt – MAZZAG, 2002. E növekedés a borvidék méretéhez képest nem nagy (2 %), de ezen növekedés a minőségi bor és főleg a tájbor előállítására alkalmas szőlőültetvények telepítését, terjedését mutatja, amely megfelel az aktuális keresletnek. Két feltételt teljesítve, miszerint a Duna borrégiónak illetve azon belül Soltvadkertnek sikerülne hasonló fejlődési utat bejárnia mint a fent említett borvidéknek, továbbá ennek megléte esetén ezt ugyanolyan arányban honorálnák, így pusztán a számok alapján a Duna borrégió nettó 660, Soltvadkert pedig 56 ha minőségi termelésre alkalmas ültetvénnyel növelhetné szőlőtermő területét – 2-3 év alatt. Természetesen erősen remélve, hogy az analógiában a területcsökkenésen már túl vagyunk.

Az ültetvények rekonstrukciója és korszerűsítése során külső erőforrások bevonása szükséges (pl. uniós szerkezetátalakítási támogatások) lehet. E szerkezetátalakítási támogatás gyakorlatilag az ültetvénytelepítés költségeinek részbeni fedezését teszi lehetővé a tagállamok által kidolgozandó programok keretén belül. A támogatás szőlészeti célokra - pl. jobb fajtára, termőhelyre vagy művelésmódra való átállásra – kapható (borászati fejlesztésekre e program nem nyújt lehetőséget). A programok kidolgozása a tagállamok (ill. az általuk felkért szakmai szervezetek) feladata. A finanszírozásban az EU részesedése maximum 50% (halmozottan hátrányos terület esetén 75%), ezt nemzeti támogatással kiegészíteni nem lehet, a hiányzó részt a termelő fizeti. (A keret 2001/2002-ben összesen 422 millió euró és 60332 ha volt, ez kb. 1,7 millió ft/ha-nak felel meg.) A tagállamnak lehetősége van arra is, hogy ha a támogatást egy adott hektármennyiségre megkapta, azt az összeget nagyobb hektármennyiségen is eloszthatja, mint amire kapta. Ez esetben az így csökkent hektáronkénti összeget nemzeti alapból kiegészítheti úgy, hogy az ismét elérje az uniós támogatás eredeti hektáronkénti felső határát.

Egy-egy tagállam szerkezet-átalakításra felhasználható kerete alapállásban az adott tagállam szőlőtermő területének kb. 1,6 %-át jelenti. Magyarország tehát azzal számolhat, hogy évente közel 1500 ha uniós támogatással történő ültetvény szerkezet-átalakításra lenne lehetősége a csatlakozást követően. A tagállamok szőlőtermő területükkel arányos kerettel indulnak, ha azonban nem tudják a rendelkezésükre álló keretet teljes mértékben kihasználni, az erre a célra rendelkezésre álló pénzügyi lehetőség nem vész el az ágazat számára, de átkerül olyan tagállamokhoz, amelyek azt fel tudják használni. Az EU költségvetése 2006-ig szól, tehát ez a támogatás eddig biztosan létezni fog. Az 1999-es borpiaci reform szelleméből és a közösség borpiacának jelenlegi helyzetéből is az következne, hogy a támogatás hosszabb távon is fennmaradjon, sőt akár bővüljön is, erre azonban garancia most nincs (Borinfo, 2003 ápr.).

A szőlőültetvény használóját a kivágott ültetvény nagyságával megegyező nagyságú területre vonatkozó újratelepítési jog illeti meg, amelyet a kivágást követő nyolcadik borpiaci év végéig lehet felhasználni. A telepítési jogot a használó átruházhatja illetve az MVH-nak eladhatja. Ha nem így történik és nem használja fel, akkor térítésmentesen az MVH központi jogtartalékába kerül. Az MVH a borvidéki – az újratelepítési jog kiadására vonatkozó szakmai célokat tartalmazó – rendtartásokban foglaltak alapján bírálja el a támogatásra és az újratelepítési jogok kiadására vonatkozó kérelmeket. A tagállamoknak lehetőségük van arra, hogy fiatal szőlőtermesztőket kedvezményesen juttassanak telepítési joghoz a tartalékból.

Szőlőültetvény termelésből való végleges kivonásáért kivágási támogatást lehet igénybe venni, aminek mértékét idehaza Magyarország határozhatja meg, az EU maximumot ad meg (pl. 50-90 hl/hektáros átlagtermés esetén 6300 €/ha (~1,6 millió Ft) – DR.MIKULÁS (2003). Magyarországnak tagállamként joga lesz arra, hogy meghatározza, hogy a termelők melyik területen vehetik igénybe ezt a támogatási formát. Ha a magyar állam úgy látja, hogy egyes területeken a magas kivágási támogatást biztosan sokan igénybe vennék és ez tájképi szempontból, eróziós veszély miatt vagy például foglalkoztatási szempontból nem volna kívánatos (Soltvadkert mindhárom „kritériumnak” megfelel, de szerintem a magyar szőlőtermő területek nagy része is), kizárhatja az adott területet azon vidékek közül, ahol a támogatás igényelhető.

Valószínűleg Magyarországon 2007-ig nem lesz kivágási támogatás.

E támogatási forma népszerűsége az EU-ban már a múlté, nagyon ritka, hogy bármely ország is alkalmazná. A szőlőtermesztő tagállamok már kivágták azt a mennyiséget, amit ki kellett vágni, most teljes erővel a meglévő ültetvények védelmére fordítják figyelmüket. Vannak olyan tagállamok is, ahol a termelők követelik a kivágási támogatást, de a tagállamok kormányai nem engedik azt (HARCZ, Bor és Piac, 2003.6.szám).

V.2.2. Területi koncentráció

Magyarországon általános jelenség a szőlőterületek elaprózottsága. Az országos átlag 0,4 ha/ültetvény, ezen belül a borvidékeken ez a szám 0,61 ha/ültetvény (SZABÓ et al., 2003). Az alföldi borvidékeken 0,88 ha, a Kunsági borvidéken 0,87 ha, Soltvadkerten 2,07 ha az ültetvények átlagos mérete (21. ábra).

21. ábra: szőlőültetvények átlagos mérete borvidékenként (forrás: Szabó et al., 2003, Hegyközség, Soltvadkert, 2004 )

Láthatóak az alföldi területek, valamint Soltvadkert viszonylag magasabb értékei.

A gazdálkodás méreteiről beszélni azonban összetett dolog. A törvény szerint Magyarországon az árutermő szőlő alsó határa 500 m² (0,05 ha). Ausztráliában a szőlőbirtokok átlagos mérete 13 ha, de természetesen akadnak jóval nagyobbak is (2000, illetve 5000 ha felett), Dél-Franciaországban is vannak hatalmas, 1000 hektár feletti szőlészetek, de a Pó síkságon, Olaszországban is van ilyen (BOTOS, 2002). Franciaországban az átlagos szőlőterület 8 ha, Spanyolországban 3,4 ha (Agrár Európa, 2004 jan.). Ugyanakkor Olaszországban a gazdaságok 80 %-a 1-5 ha szőlőültetvénnyel rendelkezik (INTRIERI, 2003), az átlagos méret itt 1,3 ha, Portugáliában 0,9 ha, Görögországban pedig 0,6 ha volt 1999-ben (Agrár Európa, 2004 jan.). Az EU egészére nézve ebben az időben az átlag 2,2 ha, a soltvadkerti területméretek átlaga jelenleg ehhez közelít (22. ábra). Burgenlandi példát hozva Robert Wenzel osztrák szőlő és bortermelő elmondta (SZALAI, 2003) hogy 1981-ben 150-en foglalkoztak Ruszton szőlővel, jelenleg mindössze 60-70 család él ebből a tevékenységből, nagy részük 5-10 ha-on termel szőlőt, de vannak 10-15-on ill. 1 ha-on gazdálkodók is. A kistermelők együttműködnek a pincészetekkel, nekik adják le szőlőjüket.

22. ábra: a szőlőterületek átlagos méretei az Európai Unióban és Soltvadkerten

Az EU-ban szőlőterületek legtöbbje 3-30 ha közötti méretű (23. ábra), a kisebb területek száma csökkent, a nagyobbaké nőtt az 1989 utáni 10 év alatt.

23. ábra: a szőlőterületek nagyság szerinti megoszlása az Európai Unióban 1989-ben és 1999-ben (forrás: Agrár Európa, 2004.jan.)

Az e területeket művelő gazdaságok nagyság szerinti megoszlását a 24. ábra mutatja.

24. ábra: a szőlőtermesztő gazdaságok nagyság szerinti megoszlása az Európai Unióban 1989-ben és 1999-ben (forrás: Agrár Európa, 2004. jan.)

Az Európai Unióban az 1989-1999 közötti évtizedben bizonyos fokig koncentrálódott a termelés. Korábban még 2,1 millió gazdaság foglalkozott az ágazattal, tíz évvel később ennek csak a 70 %-a, 1,5 millió (25. ábra).

25. ábra: a szőlőtermelő gazdaságok számainak változása az Európai Unió egyes tagállamaiban 1989 és 1999 között ((forrás: Agrár Európa, 2004. jan.).

A fél hektárnál, valamint a 0,5-3 ha közötti szőlőterülettel rendelkező kistermelők száma és területi aránya csökkent, a nagyobbaké viszont növekedett. Ennek ellenére még 1999-ben is a kisgazdaságok (3 ha alatt) képviselték a meghatározó hányadot, a gazdaságok 85 %-át, ám területi részesedésük csak egynegyedre rúgott. A 30 hektárnál nagyobb szőlőterülettel rendelkező gazdaságok csak 0,7 %-át adták az összes szőlőtermelő gazdaságnak, de a terület majdnem egyötödét művelték.

BOTOS (2002) szerint az üzemméret helyett a szőlő- és borgazdaságban a gazdálkodás és a piac méretei kifejezést helyesebb használni. A nemzetközi piac nem azonosítja az üzemméretet, sem a termelés egyéb méretét a minőséggel, sem pedig a versenyképességgel. A termelés mérete ökonómiailag a versenyképesség növelésének egyik, talán legfontosabb eszköze, amennyiben a kapcsolódó piaci elosztási csatornához történő illesztést végzi el.

Soltvadkerten a kisebb szőlőterületek jellemzően kiegészítő jövedelemszerzési lehetőséget biztosítanak, az 1-5 ha területű szőlők száma 700 felett van, az 5-10 hektár közötti ültetvények száma több, mint 100, míg a 10-30 ha-os üzemekből 23 van. A különböző méretű ültetvények számainak összehasonlítása illetve változásai láthatóak a 26. ábrán.

26. ábra: szőlőtermesztő üzemek száma területnagyság alapján Soltvadkerten 2000-ben és 2004-ben (forrás: Soltvadkerti Hegyközség)

A legtöbb szőlőterület az 1-5 ha-ig terjedő méretkategóriában van, az 5 ha alatti ültetvények száma valamelyest csökkent, az e feletti területű üzemek száma pedig nőtt a bemutatott időszakban. A művelt területek összegeit mutatja a 27. ábra.

27. ábra: a szőlőültetvények méret szerinti megoszlása alapján elfoglalt összes területük Soltvadkerten 2000-ben és 2004-ben (forrás: Soltvadkerti Hegyközség)

A 10-30 ha-ral rendelkező üzemek által művelt terület 150 ha-ról 320 ha fölé nőtt a 4 év alatt.

A Duna Borrégió stratégiai programja (2003) is célként fogalmazza meg a területi koncentráció növelését.

Jelenleg azonban véleményem szerint az egyébként jó irányba mutató törvények egy része nem ösztönzi eléggé a területi koncentrációt, például a jövedéki törvény szerinti egyszerűsített adóraktár esetében, ahol ennek felső határa 1000 hl az utolsó három gazdasági év átlagában. Viszont az úgynevezett birtok-összevonási célú termőföld vásárlásának támogatása jó irányba mutat.

V.2.3. Fajtapolitika

A Nemzeti Borstratégia (2002) szerint a fajták sokszínűségét, heterogenitását (Kárpát-medencei sajátosság) országos szinten meg kell tartani, de egy-egy borvidéken belül csökkenteni kell a fajták számát, mivel a piac követelése, hogy egy-egy bor mögött lévő fajta területének mennyiségét is növeljük. A fajtapolitikában hosszú távon fenn kell tartani a többszínűséget, azaz helyi (hagyományos), új nemesítésű, nemzetközi (pl. Kárpát-medencei) és prémium (borpiacon magasan pozícionált világfajta) fajták telepítésével. Ugyanakkor a termelés koncentrálásának növelése érdekében borvidéki szinten a termesztett fajták számát jelentős mértékben csökkenteni kell.

A Duna Borrégió stratégiai programja (2003) célkitűzésként fogalmazza meg a kis egyedi területű és piaci szempontból kevéssé értékes fajták számának csökkentését és a „világfajták” arányának ésszerű növelését. A környezetkímélő termesztés érdekében előnyben célszerű létesíteni az erre alkalmas toleráns és rezisztens; valamint a fagy hatásainak tompítására növelni kell a nagyobb toleranciát mutató fajtákat. A három borvidék hungarikum fajtákkal jól ellátott (Soltvadkert is), amelynek piaci potenciálját fenn kell tartani. Fontos további cél, hogy a körzetek szerepét a korábban alkalmazott, bizonyos esetekben jól adaptált fajták telepítésével is elő kell segíteni. Ahol ez fennáll, a termőhely imázsát hordozó fajtaszerkezetet meg kell erősíteni. Ez utóbbi célnak megfelelő példák a teljesség igénye nélkül: Csongrádi Kékfrankos, Hajósi Cabernet, Izsáki Arany sárfehér, Kiskőrösi Kadarka. Véleményem szerint ebben a sorban méltó helye lenne például a Soltvadkerti Ezerjónak, Cserszegi Fűszeresnek is, de megerősítendő a Kékfrankos, a Kadarka ill. a Merlot helyzete is. Ebben a folyamatban kulcsszerepe van a Frittmann testvérek tevékenységének.

Az Olasz rizling (160 ha), Arany sárfehér (140 ha) valamint a Zweigelt (90 ha) szintén jelentős részesedéssel bír.

Az utóbbi időben a magyar agráriumban, így a magyar borszektorban is egyre nagyobb hangsúlyt kap a hungarikumok kérdése.

V.2.4. A szőlő termesztése

Térállás

A szőlőtermesztés megújítása a területi hatékonyság növelésének eszköze. A technológiai szint emelhető egyrészt a nagyobb tőkeszámú, intenzívebb ültetvények létesítésével. A jelenleg széleskörben használt MTZ típusú traktorok 3 m körüli sortávolságnál húzzák meg a művelhetőség határát. (A 80-as években sok ültetvényt telepítettek 3,5 m-es sortávolsággal, tehát a 3 m is eredmény.) A további szűkítés új géppark függvénye, ezt azonban a jelenlegi jövedelmezőségi szint mellett rövid idő alatt kigazdálkodni szinte lehetetlen. Ha a hektáronkénti tőkeszám emelésével minőség (esetleg mennyiség) emelés a célunk, akkor okszerű tápanyag-utánpótlás szükséges.

Integrált termesztés

A megújuló szőlőtermesztés fontos elmét képezik a környezetkímélő eljárások. Az ezzel kapcsolatos, a szőlőtermesztőket érintő legfontosabb támogatásokat a Nemzeti Vidékfejlesztési Terv (NVT) egyetlen kötelező eleme, az agrár-környezetgazdálkodási program tartalmazza. Ezek a támogatások gazdálkodói önrészt nem, csak 20 %-os nemzeti társfinanszírozást követelnek (NAGY, 2003). Tar Ferenc, az FVM főosztályvezetője szerint a magyar gazdálkodóknak a leginkább kihasználható terület a vidékfejlesztési támogatások köre (BALOGH, 2003). Az agrár-környezetgazdálkodási programon belül véleményem szerint az integrált növénytermesztési célprogram lehet a leginkább célravezető Soltvadkerten. Eddig e programban való részvétel 40 ezer forintot jelentett hektáronként szőlő esetében, de ez az összeg várhatóan nőni fog, várhatóan kb. 100 ezer Ft/hektárra. Ausztriában az Osztrák Környezetkímélő Mezőgazdasági Programon (ÖPUL) belül az integrált termesztést folytatók 1997-ben 8000 ATS/ha (144 ezer Ft) összeget kaptak. Ekkor a szőlőtermesztők kb. 80 %-a, mintegy 16 ezer üzem vett részt a programban (Borinfo 2003.ápr.; HORVÁTH - DR.MIKULÁS, 2002). A 28. ábrán az látható, hogy hogyan változnak a jövőben az EU támogatások prioritásai. Ebből is az látható, hogy az agrárkörnyezetvédelem egyre kiemeltebb terület lesz.

28. ábra: az EU Közös Agrárpolitikájának átalakítási folyamata (forrás: ÁNGYÁN, 2003.)

A Duna-Tisza közén különösen nagy érdeklődésre tart számot az integrált növénytermesztési program (összehasonlításképpen, Vas megye: 60 pályázó, Bács-Kiskun megye:1600 pályázó – TAR, 2003).

„Zöld” ill. „sárga” besorolású szerekkel, SZŐKE (2003) szerint egy-egy konkrét permetezési tervet illetően érzékeny fajtákat 150 ezer Ft/ha, kevésbé érzékeny fajtákat 85 ezer Ft/ha, toleráns fajtákat 50 ezer Ft/ha éves növényvédelmi költséggel meg lehet védeni.

Soltvadkerten már 6 éve működik növényvédelmi előrejelző rendszer, ami Luft 100-as meteorológiai mérőállomás adatain, Galati Vitits programon, valamint molycsapda-hálózaton alapul. Az előrejelzéseket rendszeresen közzéteszik a helyi képújságban. Várhatóan 2004-től még egy meteorológiai állomás kezdi meg működését a Vadkerti-tó környékén. A tél folyamán a Hegyközség rendszeresen növényvédőszer-gyártó cégek részvételével tájékoztató előadásokat szervez.

A területalapú támogatásokat illetve hazánk a csatlakozást követően 25+30 százaléknyi kifizetésre számíthat. A 25 %-os EU támogatás (75 milliárd Ft/Magyarország mezőgazdasági területe = 4,314 millió ha) 17690 Ft-ot jelent hektáronként ( - BÁRDOS, 2003). (A 30 %-os nemzeti kiegészítés a szőlőtermelőket nem, csak az ún. GOFR növények termesztőit illeti meg.)

Fagy elleni védekezés

A fagy elleni védekezés (túlterhelés elkerülése, szálvessző lehúzás, biztosító csapok takarása) természetesen nagyon fontos. 2003-ban január és február hónapban 4-4 olyan nap volt, amikor -25 °C körülire süllyedt a hőmérséklet. Az utóbbi öt év soltvadkerti termésátlagai a 29. ábra szerint alakultak.

29. ábra: az elmúlt öt év termésátlagai Soltvadkerten (forrás: Soltvadkerti Hegyközség)

A 2001.évi nagy termés és az azt követő erős fagy nagyon súlyos hatással volt, rengeteg többletmunkát okozott a következő évben úgy, hogy a termés sokkal kevesebb lett.

A jelentősebb fajták 2000.évi (ez „jó év” volt mennyiségben, minőségben és felvásárlási árakban is) és 2002.évi termésmennyiségeinek összehasonlításait a 30.ábra mutatja.

30. ábra: termésmennyiségek Soltvadkerten 2000-ben és 2002-ben

A legnagyobb visszaesés a Kékfrankosnál, az Olasz rizlingnél és a Zweigeltnél látható.

A fagy elleni védekezés a jövőben is fontos eleme marad az alföldi szőlőtermesztésnek.

Óriási problémát okoz a kézi munkaerő megoldatlansága (pl. Közgyűlési beszámoló, Soltvadkerti Hegyközség közgyűlése, 2004.II.29.); „az idénymunkások alkalmazása a Duna-Tisza közén elkerülhetetlen” – mondta Balogh László, a Bács-Kiskun Megyei Közgyűlés elnöke (PN.2004.IV.7.). A megoldás mellett a szőlőtermesztés gépesítésének – a lehetőségekhez képest – fejlesztése is fontos.

V.2.5. Bortermelés

A Nemzeti Borstratégia szerint a szőlő és a bor technológiája egységes rendszert kell, hogy képezzen tervezési és támogatási szempontból is. A tervezet megjelöli mind a fehér, mind a vörösborok esetében a feldolgozás technikájának jelentős cseréjének szükségességét az elkövetkezendő 20 évre. Erre természetesen az Alföldön is, Soltvadkerten is szükség van. Azonban az ehhez (és sok minden máshoz is) szükséges tőke és jövőkép jelenleg nem elég. Ez azonban összetett jelenség.

A termelői szőlő illetve borárakat hajlamosak vagyunk gyors fejszámolással úgy mérlegelni, hogy hektár szorozva termésmennyiséggel szorozva egységárral mínusz éves termelési költség egyenlő nyereség (vagy veszteség). A költségoldalhoz elfelejtjük hozzátenni a teljesség igénye nélkül a következőket:

· Ültetvény-fenntartási költségek (éven túli): pl. szervestrágyázás 3 évente, tőkepótlás

· Újratelepítés költségei a jelenleg termő ültetvény éveire elosztva

· Szőlőtermesztésben használt gépek amortizációja

· Szőlőtermesztési technológia fejlesztése

· Borászati gépek amortizációja

· Borászati technológia fejlesztése

· Természeti csapások (téli, tavaszi fagy, jégverés, kórokozók, kártevők okozta nagy járvány), az egész éves termelés kockázata

· A termelésbe, fejlesztésbe fektetett pénz miatt elveszített banki kamat

· A halasztott fizetés miatt elvesztett banki kamat

· Adók, járulékok

· Megélhetés költségei

Mindezekhez viszonyítva az árak magasnak semmiképpen sem mondhatók. Így azonban a szőlőtermelők, termelői bor előállítók fejlesztései, korszerűsítései, végső soron a versenyképes szőlő és borgazdaság alapjai kerülhetnek veszélybe.

Botos Ernő Péter, az NBS miniszteri biztosa elmondta (HAJTUN, Magyar Mezőgazdaság, 2003.VI.18.), hogy az ágazat a privatizáció utáni szerkezeti átalakításban megtorpant, a hazai piac nem bővül, az exportunk csökkent, az országos ültetvényfelmérés csökkenő és romló termelési potenciálról ad számot. A felszíni sikerek, egyes termelők fejlődése mellett az ágazat átlaga csökkenő eredményességgel dolgozik. Eközben a világ szőlő- és bortermelése, a nemzetközi borpiac korábban elképzelhetetlen mértékben változott és fejlődött, lemaradásunk még nyilvánvalóbbá vált. A remélhetően csak átmenetinek tekinthető válság arra kényszerítette az ágazat vezetőit, hogy a rövid távú megoldások mellett, a szőlő- és bortermelés jövőjéről is gondolkodjanak és ebbe az ágazat különböző területein dolgozó szakembereket is bevonják, a fő célokat kijelöljék és az ahhoz vezető utat felvázolják.

Sümegi József véleménye szerint (HAJTUN, Magyar Mezőgazdaság, 2004.ápr.14.) a szőlőtermelés helyzete sem megnyugtató. 15 éve még 131 ezer ha szőlőterületet tartottak nyilván, most alig van 93 ezer ha. A borvidékek száma menet közben 18-ról 22-re növekedett. Igaz, hogy a termésátlagok növekedtek, de még mindig rendkívül alacsony mind a nyolc bortermelő uniós tagország, mind az Újvilág termésátlagaihoz képest. Ennek okát abban is látják, hogy a bortörvény nem piaci szemlélettel készült, hanem a termelés szabályozását helyezték középpontba a jogalkotók. Ami a támogatáspolitikát illeti, a borágazatot nem kényeztette el a mindenkori kormányzat. Számítások szerint az elmúlt másfél évtizedben 11 milliárd forintot vontak el az ágazattól – adók, járulékok, jövedéki adók stb. formájában – miközben 9,8 milliárd forint támogatást vehettek igénybe a borvertikum szereplői. Tavaly az Európai Unióban a 302 millió ha szőlőterületre 1,4 milliárd euró támogatás jutott, ami egy hektárra átlagosan 112 ezer 500 forint jelentett – tudósít a cikk.

Soltvadkerten egy átlagos évben 250-270 ezer hl bor terem. A rendkívüli nagy termésű 2001. évben 330 ezer hl, a nagyon hideg tél után 2002-ben 110 ezer hl, egyharmada az előző évi mennyiségnek – párosulva az előző évivel ellentétben nagyon jó minőséggel. A bor felvásárlási árak ennek ellenére azonban csak csekély mértékben emelkedtek. 2002-ben egyébként országos szinten 1,6 millió hl-rel kevesebb bor került a pincékbe 2001-hez képest – mondta Horváth Csaba, a HNT főtitkárhelyettese (A. TÓTH - Petőfi Népe (PN) 2003 I.7.), az országos bortermés 2001-ben 5,1 millió, 2002-ben 3,5 millió hl volt a HNT adatai szerint (HVG, 2003.IX.20.).

Somogyi László, soltvadkerti hegybíró elmondása alapján minden hektáron 50-100 e Ft a veszteség 2002-ben (PN. 2002. XI.14.), ugyanitt Walter István, császártöltés hegybírója szerint a kereskedők legfeljebb a tavalyi árat hajlandók megadni.

Szkrenyó Csaba szőlőtermelő, a kiskőrösi önkormányzat Mezőgazdasági-, Környezetvédelmi- és Idegenforgalmi bizottságának elnöke a szőlőtermelők helyzetének javításában látja a borágazat jövőjének biztosítását. Akár sok szőlő terem, akár kevés, a felvásárlási ár egyformán alacsony marad. (SINKOVICZ, PN. 2002. IX.17.)

A szőlőtermés mennyisége és minősége nem befolyásolja a felvásárlási árakat, a központi támogatások szinte kizárólag a borászatoknak kedveznek, a termelőkhöz már nem jut el a pénz – hangzott el Kiskőrösön, a Gazdakörök Országos Szövetségének szőlőtermelő tagozatainak tanácskozásán (PN. 2002.IX.17.).

Somogyi László elmondása szerint 2003-ban egy hektár szőlő művelésének költsége 450-470 ezer forint volt, bevétele 540 ezer, nyeresége kb. 80-100 ezer forint volt, ami édeskevés (PN. 2003. XI.11.). Ugyanitt megemlítve, hogy szakemberek becslése szerint legalább 300-400 forint nyereség volna az az összeg, amely 5-10 hektáros birtok esetén szerényen eltartana egy családot és a szőlők újratelepítésére, gépek cseréjére, amortizációjára is futná.

Dr. Sümegi József, a Magyar Borok Háza kuratóriumának elnöke (HAJTUN, Magyar Mezőgazdaság, 2000.IX.20.) szerint legfontosabb feladat a profit növelése, megfelelő jövedelmezőségi szint nélkül ugyanis nem valósítható meg az elvárható fejlesztés. Álláspontja szerint rövid időn belül minimum 40 %-al kellene a borárat felemelni ahhoz, hogy a jövedelmezőségi szint helyreálljon. Ebben a kérdésben a szakma egészének kell egyet érteni, már csak azért is, mert stabil, kiszámítható termelési rendszer nélkül nem állhat talpra az ágazat.

Az Első Magyar Borászati Egyesülés elnöke, dr. Szőke Sándor szerint a borászati vállalkozások óriási kockázatot vállalnak a felvásárolt szőlő minden kilójával, mert nem tudják mennyiért talál gazdára a belőle készült bor. Véleménye szerint szorosabbá kell tenni az integrációs kapcsolatot az egész vertikumban (SINKOVICZ, PN. 2002. IX.6.).

Kovács László, a Kunsági Borvidék hegyközségi tanácsának titkára szerint a feszültségek egyik oka a következő: a ’90-es évek elején, a nagy borászati cégek privatizálásakor a szakma azt javasolta az akkori döntéshozóknak, hogy ahol a készség megvan rá, ott a pincészeteket azok a termelők kapják meg, akik korábban beszállítói voltak az adott feldolgozóknak és működtessék azokat pinceszövetkezetként, de nem ez történt. Emiatt végérvényesen különvált az országban a szőlőtermelés és a borászat. Az integrációs kapcsolatok megszakadtak és nem épültek újjá. Eseti kapcsolatok vannak, a piac függvényében (A. TÓTH, PN. 2002 IX.17.).

A. TÓTH (2002) szerint a szőlőtermelők becsapva érzik magukat, mert a 30-40-50 forintért felvásárolt szőlőből is 300-400-500 forintos palackos bor lesz a végén a boltban. Nagy probléma, hogy a hegyközségi törvény ellenérdekelt feleket parancsol közös érdekképviseleti szervezetbe, hegyközségbe. Az 500 négyzetméteres szőlőültetvény tulajdonosa és az 1000 hektoliter felett forgalmazó bor adóraktár ugyanannak a hegyközségnek a tagja, ugyanannak a hegyközségnek kellene képviselni mindkettőjük érdekét, ráadásul szüret idején, egymással szemben.

Dr. Dula Bence, egri hegybíró, szőlőtermelő a Kiskőrösön 2002-ben megrendezett országos gazdaköri fórumon elmondta, hogy az ágazat legfőbb problémája nem a túltermelésből, hanem a piaci válságból adódik. Az elmúlt évtizedekben exportpiacunk kétharmadáról kiszorultunk, s helyünket a támogatással rendelkező olasz és spanyol exportőrök vették át. A hazai borimport ellenőrizhetetlen, tudomásunk van arról, hogy kamionszámra hozzák be Magyarországra a spanyol bort. A hazai szőlőfelvásárlás is válságba került. A történelmi borvidékek pincészeteinek jó része külföldiek kezében van, akik nagy területen telepítettek szőlőt. Eddig különböző helyekről, így az Alföldről is vásároltak boralapanyagot, de most, hogy az ültetvények termőre fordultak már nincs szükségük az itt termelt szőlőre (SINKOVICZ, PN. 2002.IX.17.)

Szintén Dula Bence szerint, amíg egy kiló szőlő árából egy gombóc fagyira sem futja, addig ne is reménykedjünk, hogy a szőlőtermelők fejleszteni tudnak. 90-110 forint körüli szőlőárak mellett lehetne tartalékolni a beruházásokra (KELEMEN, HVG, 2003. IX.20.).

A piaci válság létrejöttében azonban minden bizonnyal közrejátszik több, másik fontos kérdés is.

A következő, több mint három oldal Kovács László – Kunsági Borvidék Hegyközségi Tanácsának titkára - által jegyzett „strategia.doc” fájl részlete, ami megtalálható a „www.kunsagiborvidek.hu/download/strategia.doc” címen.

V.2.5.1. A borhamisítás hatása a Duna Borrégió piacaira

Mi a borhamisítás?

Az 1997. évi CXXI. törvény ismertebb, nevén a Bortörvény 15. § (5) bekezdése világosan fogalmaz: „Azt a mustot, vagy bort, amelyet nem e törvény rendelkezéseinek megfelelően állítottak elő, vagy kezeltek hamisítványnak kell tekinteni.” Az előállítás és kezelés szabályait részben a törvény, részben jelenleg a 106/1998. FVM számú rendelet, a jövőben pedig a Magyar Borkönyv részletesen tartalmazza.

Itt kell megemlíteni, bár nem a borhamisítás körébe tartozik, de a belföldi borforgalmazásban a tisztességes borászatoknak súlyos versenyhátrányt jelent, az adózás megkerülésével történő borértékesítés!

Mi az a termék, amit leggyakrabban hamisítanak?

¨ Amit nagy mennyiségben el lehet adni, kereslet van rá;

¨ Amit a valódinál lényegesen alacsonyabb önköltséggel elő lehet állítani és ezért nagy haszonnal kecsegtet;

¨ Aminél a valódi és a hamis megkülönböztetése nem könnyű, csak bonyolult vizsgálatokkal állapítható meg a hamisítás, esetleg úgy sem perdöntő biztonsággal;

¨ Aminek az értékesítése az adott jogrendszerben viszonylag kevésbé kockázatos.

Ilyen termék az asztali bor, a Duna borrégió termésének pedig mintegy ⅔-a, mint korábban láthattuk – asztali és tájborként kerül forgalomba.

Ebből viszont világos, hogy a borhamísítás a legnagyobb kárt a Duna Borrégió tisztességes szőlő- és bortermelőinek okozza, hiszen az ő piacukon okoz kivédhetetlen zavart.

Miért került reflektorfénybe az Alföld a borhamisítás kapcsán?

Mert elsősorban Bács-Kiskun megyében következetesen üldözik évek óta a borhamisítást. A rendőrség és a vám- és pénzügyőrség nyomozóiból alakult borkommandó – az Országos Borminősítő Intézet szakembereinek bevonásával – több esetben leplezett le műborgyártásra utaló tevékenységet.

Ezek az esetek mindig nagy sajtónyilvánosságot kaptak és az egész régiónak, az itteni szőlő- és bortermelésnek keltették rossz hírét. Miután az ország más területéről a borhamisítás feltárására ilyen intenzív tevékenységről nem tudunk, a közvéleményben az rögzült, hogy hamisítás csak itt van.

Sajnos a feltárt esetek körül ismereteink szerint jogerős elmarasztaló bírói ítélettel – ami ténylegesen elrettentő lehetne – nem zárult még egy sem.

Mi az oka, hogy még mindig foglalkozni kell a borhamisítással?

A helyzet megértéséhez tekintsük végig a bor termékpályát a szőlőtőkétől a fogyasztóig:

¨ A szőlőtermelő, az ültetvény és a termés a borvidéki, bortermőhelyi településeken a hegyközség számítógépes nyilvántartásában szerepel.

¨ A 1997. évi CXXI. törvény (Bortörvény) 35. §-a kimondja: „Bort, valamint borászati feldolgozás céljára szőlőt forgalomba hozni csak származási bizonyítvánnyal szabad.” Ezt a származási bizonyítványt a számítógépes nyilvántartás alapján a termés helye szerint illetékes hegybíró állítja ki 1998-tól. Ez a szőlő és a bor „személyi igazolványa”, forgalomba-hozatali engedélyt ennek hiányában az Országos Borminősítő Intézet nem adhat ki a borra.

¨ 2000. augusztus 1-jével hatályba lépett a Jövedéki törvény módosítása, amely a bort is a jövedéki termékek közé sorolta és kiterjesztette a jövedéki ellenőrzést a teljes termékpályára, beleértve a borkimérő helyeket is. Az ellenőrzés egyszerűsítése és megkönnyítése érdekében előírta, hogy a borkimérőkben napi elszámolást kell vezetni. A törvény hatálybalépésétől a vám- és pénzügyőrség rendszeres ellenőrzéseket folytatott az előírások betartására. A hatás rendkívül kedvező volt. A tisztességes borászatok értékesítése dinamikusan növekedett, emelkedtek az értékesítési árak, keresleti piac kezdett kialakulni, amelynek jótékony hatását a 2000. évi szőlőszüret felvásárlási árainak emelkedése következtében a szőlőtermelők is örömmel tapasztalták.

Mi történt ezután?

Az Országgyűlés a Jövedéki törvény indokolt korrekciója során 2000. decemberében, önálló képviselői indítványra, kivette a törvényből a borkimérő helyek napi elszámolási kötelezettségét, megnyitva ezzel ismét a nem tiszta „pedigréjű”, adózást elkerülő termékek útját a fogyasztókhoz.

Eredmény?

Az ellenőrzött, forgalomba-hozatali engedéllyel rendelkező borok forgalma és értékesítési ára látványosan zuhant, esetenként az önköltség alá ami természetesen a szőlő felvásárlási árakat is leszorította elviselhetetlen szintre.

És azóta?

¨ Már a törvénymódosítás tárgyalásakor tiltakoztak a szakmai szervezetek, jelezve annak előrelátott következményeit. Hiába!

¨ 2001. áprilisában a Kunsági Borvidék Hegyközségi Tanácsa - látva az előrejelzett piaci gondok erősödését és a várható nagy szőlőtermést - levélben fordult az akkori pénzügyminiszterhez, kérve kezdeményezését a vonatkozó törvényi passzus visszaállítására. A miniszter az adminisztráció növekedésével indokolva elutasította a javaslatokat. Ez az indoklás már csak azért sem helyénvaló, úgy is mondhatnánk álságos, hiszen a borkimérők nagy részében alkalmazottak dolgoznak, őket pedig a tulajdonos bizony szigorúan elszámoltatja. A bor termékpálya többi szakaszának szereplői – helyesen – továbbra is az ellenőrzést lehetővé tevő szigorú elszámolást kötelesek vezetni.

¨ 2001. augusztus 30-án a szüreti feszültségek enyhítése érdekében levélben kerestük meg a miniszterelnököt és javaslataink között hangsúlyosan szerepelt a borkimérő helyek napi elszámolási kötelezettségének visszavétele a Jövedéki törvénybe. Intézkedés, kezdeményezés ez ügyben a kormány részéről nem történt.

¨ 2002. április 4-én az MSZP szakmai konferenciát tartott a szőlő - bor ágazat képviselőinek részvételével, melynek egyetlen témája az volt, hogy mit vár a szakma a leendő kormánytól. Nagy hangsúllyal vetettük fel számos más megoldásra váró gonddal együtt a már említett napi elszámolási előírást. Fogadókészséget tapasztaltunk, még a 100 napos programba is belekerült a törvénymódosítási javaslat, de hogy-hogy nem végül kiszerkesztették belőle.

Ott vagyunk tehát, ahol a mádi zsidó. Úgy látszik, hogy a százezernél jóval több szőlőtermelő, a sokezer tisztességes borász megélhetése, a bor termékpálya tisztasága, sőt az adóbevétel se olyan fontos, mint hogy a szakma jó hírnevét tönkretevő, a fogyasztót silány termékkel ellátó körök tovább tömhessék zsebüket.

Ennek a levét pedig elsősorban a Duna Borrégió mintegy 35.000 szőlőtermelője, többezer borászata issza, hiszen ez az állapot az itteni szőlőből készült könnyű, finom asztali borok piacát teszi folyamatosan továbbra is tönkre. Halvány reménysugár, hogy a készülő új Bortörvény és a Hegyközségi törvény módosítás tervezeteiben megfogalmazva láttuk ezirányú javaslatunkat. Most már a szőlőtermelők által is választott országgyűlési képviselőinken múlik, hogy ez a javaslat végre törvénnyé váljon.”

Eddig az idézet.

A Nemzeti Borstratégia a célok eléréséhez megtisztult piaci viszonyokat kalkulál. Ezen a téren megfigyelhető és régóta feszítő problémákat nem sikerült megoldani a kormányzat és az ágazat erőfeszítése ellenére sem (pl. illegális piac működése, borhamisítás, műbor készítés, stb.) – NBS,2002.

Kalmár István, a Csongrádi borvidék Hegyközségi Tanácsának titkára ill. a borvidék Hegyközségi Tanácsa állítja, hogy a 2001.év januárjában a bor nyilvántartási kötelezettségének eltörlése óta a vendéglátásban nagymértékű visszarendeződés történt a hamis bor forgalmazásában és a számla nélküli értékesítésben 2000 augusztusához képest és ennek következtében csak a Csongrádi borvidéken mintegy 30 ezer hl eladatlan, ellenőrizhető eredetű bor van (Gazda-Társ Hírlevél, 2001. VIII.).

Horváth Csaba, a HNT főtitkárhelyettese szerint (HORVÁTH, Kertészet és Szőlészet, 2002.34.) kár, hogy nem valósult meg a kereskedő és vendéglátó helyek egyszerű, átlátható ellenőrzése, ebben a kérdésben a többi jövedéki termék készítői (sör és szeszipar) továbbá a pénzügyőrök is egyetértettek a borászok javaslataival. Szerinte minden jövedéki alkoholtermék ellenőrzésében, nyomonkövetésében a leggyengébb láncszem a kocsma maradt.

Tiffán Ede, villányi borász (Heti Válasz, 2004.III.25.) viszont nem ért egyet a vendéglátóhelyek számára előírt kötelező napi készletnyilvántartással, csakúgy, mint Frittmann János, a Soltvadkerti Hegyközség elnöke sem (Közgyűlés, 2004.), aki szerint a hamisított borok 90 %-a nem a vendéglátóegységekben kerül forgalmazásra, viszont a hamisítók a piac nagy részét birtokolják.

Horváth Csaba (Heti Válasz, 2002, VIII.2.) szerint valószínű, hogy az olcsó, kannás borok kereskedelmében tűnnek fel a hamisítványok, a vendéglátóhelyek napi nyilvántartási kötelezettségét a törvénymódosítás már nem írja elő, így a kocsmárosok jóformán bármilyen bort árulhatnak. Véleménye szerint hasonló a helyzet a szeszes italok esetében is, becslések szerint az alacsonyabb kategóriájú vendéglátóhelyeken a kimért rövidital harmada-negyede nem ellenőrzött eredetű.

Ugyanitt idézve Font Sándor országgyűlési képviselő, akinek véleménye az, hogy a palackos borok éppúgy célpontjai a hamisítóknak. Szerinte a borhamisítás már nem köthető egyetlen térséghez, a hamisítók olyan vidékekre tették át a működésüket, ahol senki sem foglalkozik velük, többek között azért, mert az a terület soha nem számított szőlőtermő vidéknek. Meg lehetne vizsgálni, hogy az ország mely tájain fogy feltűnően sok cukor. Mostanában például éppen Nógrádban – véli a képviselő, aki hosszú ideje szorgalmazza, hogy vegyék be a jövedéki körbe a cukrot is. Európa számos országában éppen a cukor forgalmazásának megszigorításával érték el a borhamisítás visszaszorulását. Olaszországban például magánszemélyek ötven kilogrammnál nem vehetnek többet egyszerre. A vállalkozások persze hozzájuthatnak nagyobb mennyiséghez, de el kell számolniuk vele, mire használták fel. Hazánkban a cukoripar külföldi kézben van és a cukorlobbi mindent elkövet, hogy ne változzék a jelenlegi állapot (Heti Válasz, 2002. VIII.2.). Az újság szerint a borhamisítás 1997-ben félmillió-egymillió hektolitert is elért.

Schindler János, Kecel polgármestere a következőket mondja (HAJTUN, Magyar Mezőgazdaság, 2000.IX.13.): Valamikor, a ’60-as, ’70-es években ezt a térséget, de egész Bács-Kiskun megyét úgy reklámozták, hogy itt jó szőlő és bor terem, sőt a kiváló minőségű zöldség és gyümölcs hazája is. Az elmúlt évtizedben az aranyhomokból egy arany háromszöget kreáltak, ami abból adódhatott, hogy 1990 előtt itt nem termelő, hanem szakszövetkeztek működtek, a térségben a gazdák megőrizték önállóságukat, nagyobb jövedelemre tettek szert, mint azok, akik állami gazdaságban, tsz-ben dolgoztak. „Ránk sütötték, hogy itt szőkítik a legtöbb olajat, itt hamisítják a legtöbb bort, holott a elmúlt 10 év alatt összesen 6 ezer hl hamis bort foglaltak le. Egerben nemrégiben egy fogás volt 15 ezer hl. Kecelen évente 150-200 ezer hl bort értékesítünk, a lefoglalt mennyiség igen csekély része a tíz év alatt eladott 1,5-2 millió hektoliternek. A néhány hamisítót nem szabad azonosítani a több ezer becsületes termelővel.” Kecelen 2700 hektárt művelnek a gazdák, 4-5 évvel ezelőtt 1800 hektár volt ez a terület. Kicsi ez az ország, a borvidékeknek nem egymás ellen kellene küzdeni, hanem összefogni és együtt reklámozni a borokat. Más kérdés, hogy a piacon versenyt futunk – mondja a polgármester.

Forczek Vidor, a Kecel-Borker Kft ügyvezetője (VINICZAI, Magyar Mezőgazdaság, 2000. IX.13) szerint az ország bortermelésének jelentős része innen kerül ki, így arányaiban is több a tetten érhető hamisítás. „A hegyvidékiek a piacvesztésük miatt sokszor minket okolnak. A fogyasztók keresték az olcsóbb termékeket, amivel viszont mi tudjuk kiszolgálni a piacot. A hegyvidéki borok gyöngyszemei a hazai borászatnak, de nem lenne szabad nekik sem lebecsülniük a mi munkánkat. Ez lehúzza az egész magyar borászatot a külföldi vásárló szemében, aki nem tudja, merre is van a 22 borvidékünk.”

VITÉZ (HVG, 2003 V.24.) leírja, hogy a bor (és szesz) hamisítás megugrása összefüggésbe hozható azzal, hogy egyre nagyobb mennyiségben érkezik az országba olcsó importcukor, ugyanis a cukorbehozatal teljesen liberalizált. A cikkíró ugyanitt megemlíti, hogy a földművelésügyi miniszter kilátásba helyezte, hogy az ellenőrzés súlypontját a kereskedelemre helyezik át, végül azonban a vendéglátós és a turisztikai lobbi ellenállásán elvérzett a javaslat, amely a vendéglátóhelyeken ismét kötelezővé tette volna a standolást, azaz a napi készletnyilvántartást. Ugyanő bírósági forrásokra hivatkozva állítja: „a nagy halak nem is kerülnek a vádlottak padjára”.

Bognár Gyula, a Borsodi Sörgyár vezérigazgatója elmondta, hogy a borkommandó szigorú fellépésének is köszönhető, hogy az 1992 óta tartó sörfogyasztás-csökkenés tavaly megállt (Élelmiszer Friss, 2000. IV.11.).

Magda Sándor, az Országgyűlés mezőgazdasági bizottságának elnöke az évi mintegy 4 millió hl legális bortermelés 10 %-ára tette a borhamisítás mértékét országos szinten (VITÉZ, HVG 2003.V.24.).

JÁMBOR (Heti Válasz, 2004. III.25.) becslésekre hivatkozva a piac 30-40 %-ára teszi a hamisítványok mennyiségét, szerinte inkább a PET palackos, 1-2 literes kiszerelésű olcsó borok között, de a zárjegy megszűnése óta a palackos borok között is előfordul.

Ugyanakkor a Bor és Piac című újság „kannás” bor tesztje (Bor és Piac, 2002. júl.-aug.) - ahol 18 műanyag palackos bort vizsgáltak (ebből 9 alföldi) – szerint a legtöbb bor jó ár-érték arányú, az átlag jobb, mint amire számítottak; valamint szintén az előzetes várakozásokkal ellentétben a jobb átlagot nem a fehér, hanem a vörösborok mutattak.

Horváth Csaba, a HNT főtitkárhelyettese elmondja (KISS, Heti Válasz, 2003 IX.19.) hogy ha a hamisítványokat már literenként 120-130 forintért forgalomba lehet hozni, akkor a termelő önköltségi áron sem tudja eladni a minőségi termékét. Belekényszerül egy negatív árversenybe, amelyben könnyen tönkremehet. Meginoghat a termék hitele, hiszen hiába állít elő aranyérmes bort elő egy termelő, ha a pincéje az úgynevezett aranyháromszögben (Kiskőrös-Soltvadkert-Kecel) található, a fogyasztó már bizalmatlan. Amíg a kormányzat nem tekinti az olajszőkítéshez hasonló súlyú problémának a hamisítást, addig nem tudunk eredményeket elérni – mondja a főtitkárhelyettes, aki szerint a szakemberek és az eszközök rendelkezésre állnak az érdemi feltárásokhoz, megfelelő állami támogatások híján viszont nem lehet hatékony munkát végezni. Továbbá jelentős eredményeket lehetne elérni a borhamisítók elleni harcban, ha a korábban előírt, illetve a közelmúltban eltörölt készlet-nyilvántartási kötelezettséget visszaállítanák a kereskedelmi egységekben (SZILÁGYI, Magyar Hírlap, 2003.III.3.).

Raskó György agrárközgazdász, ill. FACSINAY (Heti Válasz 2004. IV.29.) meglátása alapján a cukor ára az EU-csatlakozás után (nem azonnal) a mostani 175-185 forintról 240-270 forintra is felmehet, mert Magyarország is átveszi az unió jóval magasabb cukorvámvédelmi szintjét.

A cukorpiaci szabályozásra, a nagyobb tételek nyomon követésére már vannak tervek (pl. www.vaminfo.hu/news, 2003.V.5.).

V.3. Új irányvonalak

V.3.1. Megoldási lehetőségek a központi és a civil akarat egymásra-találásával

Az előző fejezetben részletezett problémát - ami véleményem szerint a legkárosabb hatással a szőlő és bortermelőkre van - egyrészt az árak alacsonyan tartása (ami az alacsonyabb költségből ill. a megteremtett túlkínálatból fakad), másrészt a jó hírnév elvesztése miatt - megoldani elsősorban valódi központi akarattal lehet. A termelők úgy érzik, hogy az egyre nehezebb körülmények közepette a szabályok csak rájuk; egyesekre pedig nem vonatkoznak. A (nem szakmai) sajtó pedig előszeretettel ad hírt a térségből hamis bor fogásról (nem piac-meghatározó mennyiségekről van szó !), természetesen nem hektoliterben, hanem literben kifejezve a mennyiséget.

A borrégió stratégiai programja szerint a termékminősítés ágazati feladat, az érzékszervi minősítés feladatát a borvidéki borminősítő bizottságok vehetnék át. A minősítés feltételrendszere az ágazatirányítás és a termelői szervezetek által kidolgozandó, amit jogszabály rögzítene. A minőség-ellenőrzés pedig állami feladat.

Soltvadkerten 2003-ban szüret után 195 ezer hl volt a borkészlet, öt hónap elteltével mindössze 50 ezer hl fogyott, ez az ütem (10 ezer hl/hónap) 70-80 ezer hl átmenő készletet feltételezne 2004 őszére ( - Soltvadkerti Hegyközség Közgyűlése, 2004). (Ezeket a súlyos problémákat csak tetézte, valamint az indulatokat fokozta a „gyümölcsbor” jövedéki adójának lecsökkentése. E termék az élelmiszertörvény és nem a bortörvény hatálya alá tartozik, az OBI nem ellenőrzi. Előállítási költsége 40-45 Ft/l, pl. importált almasűrítmény részleges alapanyagból (– Font Sándor, SUPKA; Vadkerti Újság, 2004 márc.). Kunszeri Miklós OBI főfelügyelő szerint nem baj, ha a gyümölcsbor és a szőlőbor jövedéki adója ugyanannyi, de akkor a gyümölcsbor előállítási feltételei ugyanolyan szintűek legyenek, az almabor száz százalék almából készüljön – SUPKA, Vadkerti Újság, 2004. ápr.)

A helyzet megoldásának segítése érdekében a Soltvadkerti Hegyközség 2004. évi közgyűlésén többek között az alábbi javaslatok is elhangoztak:

· meg kell határozni egy minimál előállítási árat borra, ez alatt ne lehessen forgalmazni

· a hegyközség a MEPAR adatok alapján adja ki a származási bizonyítványokat, nem létező területre ne lehessen termést jelenteni

· ha szükség van rá, a hegyközségi járulékot emeljük meg, hogy rendelkezésre álljon egy bizonyos összeg.

Ezt megelőzően megalakult a Soltvadkerti Borminőségvédő Egyesület, illetve védjegybizottság, ami a hegyközségen belül működik, megvalósítva a hegyközségi törvény (1994. évi CII.tv. 20.§) által nyújtott lehetőséget, miszerint „az alapszabály további testületi szerveket (bizottságokat) létesíthet. Ez esetben az alapszabálynak meg kell határoznia e testületek feladatkörét, valamint a hegyközség más testületeihez és a tisztségviselőkhöz való viszonyát”.

„Az egyesület célja a település több száz éves borkultúrájában rejlő lehetőségek kibontakoztatása, továbbá a magas színvonalú, modern minőségi borkészítés előmozdítása és támogatása útján, a település borászatának és borászati termékeinek a tájegység értékeit magában hordozó, ugyanakkor sajátos, másoktól való megkülönböztetésre alkalmas arculatának kialakítása és ezzel együtt az egyesület tagjai által előállított borok minőségének javítása, valamint Soltvadkert város jó hírének helyreállítása és öregbítése. Ennek érdekében az egyesület borászati szakmai szempontból rendszeresen ellenőrzi a tagok tevékenységét, és az általa kontrollált módon előállított termékek megkülönböztetése, valamint a minőség tanúsítása végett a Magyar Szabadalmi Hivatalban védjegyet vezet be, annak használatára szabályzatot dolgoz ki, majd eszerint engedélyezi és ellenőrzi a védjegyhasználatot, továbbá gyakorolja az ehhez kapcsolódó jogait.” (Soltvadkerti Borminőségvédő Egyesület Alapszabály, 1. pont.)

Az egyesületen belül megalakult védjegybizottság feladata a védjeggyel ellátni kívánt borok vizsgálata a forgalomba hozatal előtt, szúrópróba szerű ellenőrzés az egyesületi tagok telephelyein, a védjeggyel ellátott termékek ellenőrzése a kereskedelmi forgalomban a védjegyhasználati szabályzatban meghatározottak szerint. A védjegyhasználati jogot az egyesület szavazati joggal rendelkező tagjai pályázat útján nyerheti el. A védjegyet csak a Szabadalmi Hivatal által bejegyzett formában, de tetszőleges méretben akár a borok fő és hátcímkéjén, vagy önállóan a palackon vagy kannán használhatják; valamint pincéjükben kifüggeszthetik az arra jogosultak. A bizottság köteles az érdekelt tag kizárását kezdeményezni, ha többek között a tag az együttműködési kötelezettséget megszegi, az ellenőrzést nem teszi lehetővé, valamint ha a jogszabályi előírásoknak nem megfelelő borkészítési eljárásra utaló jeleket tapasztal. A védjegybizottság utólagos ellenőrzési jogkörében bármely tag kezdeményezésére megvizsgálja az egyesület tagja által kereskedelmi forgalomba hozott termék minőségét. A védjegyet használók nem csak a védjeggyel ellátott termékeiket vetik alá a rendszeres ellenőrzésnek, hanem a teljes borászati tevékenységüket.

A tagság természetesen önkéntes, a tag belépésével önként vállalja a kötelezettségeket. Ez a nyilvánosság fokozott biztonságot és minőségi garanciát jelenthet a fogyasztók számára, akik ezt hosszabb távon összekapcsolhatják a védjegyben megjelenített emblémával, amely ideális esetben piaci előnyhöz juttathatja a szigorú követelményeknek magukat alávető hegyközségi tagokat és ezáltal befolyásolhatja az egész település, illetőleg a régió megítélését is. A védjegy a 31. ábrán látható.

31. ábra: a Soltvadkerti Borminőségvédő Egyesület által szabadalmaztatott védjegy

Soltvadkerten a pincék mérete majdnem 39 ezer m² (Soltvadkerti Hegyközség, 2003), a borászati tárolóedények típusonként összesített méreteit a 32. ábra mutatja.

32. ábra: borászati tárolókapacitások Soltvadkerten (forrás: Soltadkerti Hegyközség, 2003.)

1998-ban Magyarországon a legtöbb palackos bort értékesítő 10 vállalat közül 4 alföldi, ebből 2 soltvadkerti (Jóreménység Szakszövetkezet, Szőlőskert pinceszövetkezet) volt (- Borbarát, 1998.tavasz).

Szélesebb körben nagyobb borászati fejlesztéseket szerintem csak megtisztult piaci viszonyok és az ezzel remélhetőleg együtt járó jövedelmezőség-javulás után lehet elképzelni. A termelők többségének sem elég tőkéje, sem elég biztos jövőképe nincsen a mai helyzetben, ezt nem is lehet elvárni. Ezért ennek orvoslása a legfontosabb, minden más ezt csak kiegészítheti.

A fejlesztéshez ilyen kiegészítést jelenthet az AVOP (Agrár és Vidékfejlesztési Operatív Program), ami a Nemzeti Fejlesztési Terv (NFT) része (tkp. előprogramja a SAPARD volt) amit az EU az EMOGA (Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alap) Garancia Részlegéből finanszíroz, szigorú ellenőrzéssel, három fő csoportban:

· Versenyképes alapanyag-termelés megalapozása

· Élelmiszer-feldolgozás modernizálása

· Vidéki térségek fejlesztése.

A borászati technológia fejlesztése kétirányú lehet, egyrészt az integrátor pincészetek, másrészt az egyedi üzemek irányába. A borrégió stratégiai programja szerint mindkét esetben a legfontosabb feladat a palackozás feltételeinek javítása. Ezt valóban nagyon fontos, ugyanakkor szerintem sokan nem terveznek palackozni ezután sem, hanem megbízható, jó minőségű „alapanyagot”, lédig bort termelnek, vagy termelői borkimérésben értékesítenek.

A borrégió stratégiai programja javasolja a kedvezőtlen évjáratokban kárenyhítést szolgáló támogatási alap létrehozását, ami részben állami, részben termelői (pl. önsegélyező alap) forrásokra építene. Ugyanakkor az uniós mechanizmusok tompítják a túltermelés hatásait. A piacszabályzó intézkedések az asztali borokra vonatkoznak.

Ezek pedig a következők:

· Magántárolás támogatása. (Mennyiségi korlát nélkül, asztali borokra 0,01544 € naponként és hektoliterenként, ez ~14 Ft/év/liter, ami 100 Ft/literes termelői borárat feltételezve több mint a mai viszonylag magas banki kamat.)

· Szeszesitalpiac ellátását szolgáló lepárlás támogatása. (Minden év okt.16-tól, egy-egy termelő a legutóbbi 3 év legnagyobb termésének 30 %-át pároltathatja le, amiért 2,488 €/V%/hl-es minimális felvásárlási árat kap, ami 10 térf.%-os bornál ~62 Ft/liter-nek felel meg. Az erre a célra felhasználható közösségi keret kb. 12 millió hl bor lepárlását fedezi.) Az ár megítélését nehezíti (MIKULÁS-MÜLLER, Bor és Piac, 2002. szept.-okt.), hogy lepárlásra csak asztali bort lehet felajánlani. Az eladhatatlan, és ezért lepároltatni kívánt minőségi borkészletet asztali borrá kell visszaminősíteni. Ugyanitt megemlítve, hogy a francia délvidék szőlőtermelőinek elég volt egyszer tüntetniük - 2002 novemberében - és a francia kormány kérésére a tanács határozatban járult hozzá, hogy ezt a támogatást nemzeti forrásból 3,7 euró/V%/hl-re (kb.91 ft/literre) egészíthessék ki.)

· Krízislepárlás. (Komolyabb piaci zavarok esetén, ha az előző intézkedés keretei kimerültek, a borfelesleg által sújtott területeken hirdetheti meg a Bizottság. Az intézkedés a termelők számára önkéntes. A minimális felvásárlási ár 2,1054 €/V%/hl, amit a tagállam kiegészíthet.)

· Borászati melléktermékek kötelező lepárlása. (Ez alól a 80 hl alatt termelő várhatóan mentesül. 0,995 €/V%/hl-t fizet a lepárló a termelőnek. Ha a leadott melléktermék alkoholtartalma nem éri el a meghatározott mennyiséget, akkor a hiányt borban kell leadni. A hazai borászatokban mintegy 50 ezer tonna törköly keletkezik évente. A törköly szállítási költsége 23 tonnás szállítóeszköz esetén 50 km-re 1200 Ft/t, plusz rakodási költség 150-200 Ft/t (Arany Kapu Rt. által kiadott tájékoztató, 2004.). A Soltvadkerttől 30 km-re lévő kunfehértói Arany Kapu Rt végzi a melléktermékek lepárlását, így az országos átlagnál némileg kedvezőbb helyzet, igaz a szőlőterület is nagy. Vadkerten a Jóreménység Szakszövetkezet szeretne berendezkedni arra, hogy összegyűjthesse és beszállítsa a törkölyt Kunfehértóra (Soltvadkerti Hegyközség Közgyűlése, 2004.II.29.). Soltvadkerten egy évben átlagosan kb. 8200 tonna törköly keletkezik (saját számítás), de ebben benne vannak a 80 hl alatt termelők is.)

· Borászati termékek alkoholtartalmának növelésére felhasznált must után járó támogatás. (Sűrített szőlőmust és finomított szőlőmust-sűrítmények felhasználása. A támogatott mustsűrítménnyel való egységnyi alkoholtartalom-emelés - figyelembe véve a térfogat-növekedést – 5-7 %-al olcsóbb, mint cukorral (MÜLLER, 2004.). Napjainkban az EU-ban 30 millió hl mustot cukorral, 25 millió hl-t mustsűrítménnyel javítanak – HORVÁTH-DR.MIKULÁS, 2002.)

· Szőlőlé készítés támogatása. (A szőlőlé előállító kapja a támogatást szőlő, must ill. sűrített szőlőmust után.)

Pszota István, kiskőrösi hegybíró szerint az, hogy a borral kapcsolatos támogatások elsősorban az asztali borokat érintik, ez bővíti a térség lehetőségeit a csatlakozás után (SINKOVICZ, PN. 2003.III.13.).

A borkészítés szempontjából fontos tény, hogy Magyarország a CIb szőlőtermesztési zónába került. Véleményem szerint ez drasztikus változással nem jár, azonban a savnövelés körülményesebb lesz, az asztali borok minimális természetes alkoholtartalma kissé magasabb kell hogy legyen (13,5 mustfok az eddigi 13 helyett),de 10 évig marad a jelenlegi 7,7%-os minimális alkoholtartalmi előírás. Továbbá a cukorral történő mustjavítás maximális értéke az eddigi 3 mustfok helyett 2,75 lesz. (Magyarország a CIa zónába történő besorolást tekintette volna kedvezőbbnek.)

V.3.2. Termék és piaci stratégia alkalmazása

A piaci stratégia fő eleme a belföldi piacon a vezető szerep megőrzése. A borvidékek, a borrégió ismertsége és termékszerkezete alapján a belföldi értékesítés szerepe meghatározó marad. Ezt egyrészt a régió stratégiai programja is tartalmazza, de a Magyar Szőlő- és Bortermelők Szövetsége ügyvezetésének a véleménye is az, hogy a jövedelmezőség fokozásának közvetlenebb és kedvezőbb a lehetősége a belföldi piacon (HAJTUN, Magyar Mezőgazdaság, 2003.VI.18.).

Érdemes megnézni a magyar borpiaci lehetőségekről egy-két külföldi véleményt. A Revue Vinicole International-ban, majd magyarra fordítva Az Európai Unió agrárgazdasága (2004.1-2.szám) című újságban megjelent „A magyar borpiac helyzete francia szemmel a csatlakozás küszöbén” című cikk így fogalmaz: Az uniós csatlakozás küszöbén sok magyar termelő az egyenlőtlen esélyekkel való indulásban látja a legfőbb problémát, a kedvező termőhelyi viszonyok és az éghajlat, valamint a megfelelő technikai feltételek ellenére Magyarország nem képes felvenni a versenyt az uniós országok termelőinek generációs tapasztalatával. Sokak szerint az integráció még túl korai. A csatlakozás óriási lehetőség a magyar termelők számára, ugyanakkor sok ismeretlent is tartogat. Az elzászi Dopff és Irion vezérigazgatója szerint 30 l/év/fő fogyasztást figyelembe véve lehetséges lenne itt francia bort eladni, a magyar piac felvevőképessége még nem telített, annak ellenére, hogy a fogyasztók előnyben részesítik a hazai termékeket. A déli félgömb országai pedig ugrásra készen várják Magyarország uniós csatlakozását, ugyanis adó és vámcsökkenésre számítanak. A franciákkal ellentétben a német cégek már most jelentős arányú részesedéssel vannak jelen a magyar borpiacon. Szerintük az exportot illetően Magyarország előtt két lehetőség áll: különleges, márkavédjeggyel ellátott minőségi borok vagy pedig tömegborok előállítása. Itt az emberek a nagyon olcsó boroktól kezdve a nagyon drágáig sokfélét fogyasztanak. Az uniós csatlakozás után jelentős változás várható a magyar borpiacon. A változás a kvóták és az importvámok megszűnése lesz, az áruk áramlása mindkét irányba könnyebbé válik majd. Magyarország a többi európai országhoz hasonlóan részesülhet uniós támogatásban. A szőlőfeldolgozás melléktermékeinek lepárlására vonatkozó uniós követelmények bevezetése viszont valószínűleg nehézségekkel fog járni a magyar termelők felkészületlensége miatt.

LINDEL (Bor és Piac, 2002. máj.-jún.) szerint a Cserszegi Fűszeres minősége csak ritkán emelkedik a bortermelésben megszokott minőségek fölé, ugyanakkor vannak kihasználatlan lehetőségei a fajtának, csakúgy mint más, jellegzetesen magyar fajtáknak is. Az ország széles fajtaválasztékát ki kell használni. Szerinte megdöbbentő az az átgondolatlanság, hogy sok magyar termelő igen elcsépelt, világszerte ismert fajtákat telepít miközben az irántuk való kiviteli igény egyre csökken, valamint az éghajlati viszonyok miatt sok rivális bortermelő országban ugyanezekből a fajtákból olyan minőségű bort állítanak elő, amilyenre Magyarország még a legkedvezőbb időjárású években sem számíthat. Mi értelme versenyezni a chilei Cabernet sauvignonnal, az új-zélandi Sauvignon blanc-al vagy az ausztráliai Chardonnay-val, amikor olyan közép-európai fajtákat tud egy ország nyújtani a világ számára, melyek az előbb említett országokban nem is léteznek vagy egyszerűen csak nem foglalkoznak velük. Ezeket azonban értékesíteni is kell. A vörösborokat illetően első helyen áll a Kékfrankos, amivel kapcsolatban a szerző bizakodó, csakúgy mint a Kadarkával.

HAJTUN (Magyar Mezőgazdaság, 2003.júl.9.) európai hírekre hivatkozva állítja, hogy új Európa kép bontakozik ki a világ borpiacán, amibe Magyarországot, Bulgáriát és Romániát sorolják be.

Az EU csatlakozást követő, feltételezett olcsó bor beáramlásáról megoszlanak a vélemények.

KELEMEN (HVG, 2003.IX.20.) írja, hogy az EU-tagsággal nem csupán az uniós borok előtt nyílik meg a magyar piac, hanem csökken a világpiacon feltörekvő bortermelő országokból származó borok vámtétele is, azaz szinte akadálytalanul jöhetnek majd be a jó minőségű és olcsó chilei, ausztrál, dél-afrikai és új-zélandi borok, aminek következményeként néhány túlértékelt hazai bor ára le fog esni.

ROMÁN (Kreatív, 2001.X.15.) véleménye az, hogy nagyon kevés borászat képes a külföldi ízlésvilágnak is megfelelő bort előállítani, így marad a hazai piac, ahol évről évre csökken a borfogyasztás, míg a tömény italok és a sör népszerűsége nő. A nemzetközi piacon is eladható, jó minőségű borokat készítő borászatok nincsenek könnyű helyzetben: a nagy mennyiségben is a minőségi színvonalat garantálni tudó újvilági borok sokkal olcsóbbak, mint az azonos kategóriájú magyarok.

A borfogyasztás ma inkább stagnál, az azonban igaz, hogy a hagyományos „versenytársak” (sör, tömény italok, de talán az üdítő, ásványvíz is – melynek fogyasztása az 1991-es 3,7 liter/fő-ről 2003-ra a 16 szorosára, 57 liter/fő-re nőtt. Az osztrák fogyasztás 85-90 liter, az olasz, francia 150-200 liter – TAMÁS, Világgazdaság, 2004.V.3.) mellé újabbak lehetségesek érkeznek, például az alkoholtartalmú üdítőitalok (pl. Bacardi Breezer, Smash, Vilmos Inside, Unicum Nite) megjelenésével. A Bacardi-Martini Hungary Kft. Piackutatási adatai szerint (SUSÁN, Világgazdaság, 2004.V.3.) az alkoholos üdítők hazai piaca 1,9 millió literre tehető. Ezen termékek fő fogyasztói fiatalok, ezen belül is inkább nők. Túl nagy konkurenciát a bornak nem jelenthetnek, de arra mindenképpen ráirányítják a figyelmet, hogy a fiatalokról nem szabad megfeledkezni.

FACSINAY (Heti Válasz, 2004.IV.29) szerint az olcsó külföldi – portugál, spanyol, francia, olasz – vörösborok a gyengébb vagy közepes minőségű magyar borok árát is lenyomják.

Az Élelmiszer Friss hírlevél (2000.IV.11.) szerint az EU-ból vámmentesen érkező borok belföldi forgalomban jóval drágábbak, mint a magyar, mert egyelőre csak vámmentességben egyezett meg Budapest és Brüsszel. Ha Magyarország uniós tag lesz, akkor már nehezebb lesz a borpiaci helyzet, ugyanis megjelennek az olcsó újvilági borok.

Horváth Csaba elmondja (VINICZAI, Magyar Mezőgazdaság, 2003.XI.26.) hogy egyrészt ötről nyolc forintra emelték a jövedéki adó mértékét, másrészt nem csökkentették az áfát, így ennek következtében tíz forintos versenyhátránnyal indulunk minden EU-s borral szemben.

A bor hozzáadott érték adója (Mo.-on az ÁFA) Európai Uniós tagországi összehasonlításban Magyarországon a legmagasabb – GAZDA, 1999.

HAJTUN (Magyar Mezőgazdaság, 2003. IV.9.) írja, hogy a csatlakozás után számítani lehet arra, hogy a borkínálat megnő, mert nemcsak az EU nyolc bortermelő államából, hanem az újvilágból is érkezik bor, ez utóbbiak e jelenleginél olcsóbban. Erre pedig a hazai szőlő- és bortermelésnek alaposan fel kell készülnie mégpedig úgy, hogy a jövedelmezőségi szintet és a versenyképességet növelnie kell.

Ugyanakkor kimondja, hogy az EU tagországokkal eddig is liberalizáltan folyt a borkereskedelem, évről évre növekvő mennyiségben, vámmentesen kereskedhettünk az unióval. Hogy a mennyivel lesz jelentősebb az import mértéke a jelenleginél – ami most 70-75 ezer hl – ma nehéz megítélni.

Magyarország bortermelő, borból önellátó, exportáló ország lévén jelenleg csak kisebb mennyiséget importál választékbővítés céljából. Az utóbbi években 100 ezer hl alá csökkent a borimportunk és e téren a jövőben sem várható változás. Leginkább vörösbort importálunk elsősorban Spanyolországból (KOMAREK, Magyar Mezőgazdaság, 2004.III.24.).

Az tény, hogy 1993 óta létezik az EU-magyar borkereskedelmi megállapodás. A 2001-ben megkötött új megállapodás alapján mindkét fél vámmentes kontingenseket nyitott egymás számára, amelyek nagysága a csatlakozásig évről évre magadott mértékben (2002-től 15 ezer hl/év-el) nő. Így lehetőség adatott arra, hogy Magyarország fokozatosan készüljön fel az egységes belső piachoz való csatlakozással járó versenyre. (HORVÁTH-DR.MIKULÁS, 2002). 2003-ban ennek keretében már Magyarországról az EU-ba 445 ezer hl, az EU-ból Magyarországra 175 ezer hl bor volt szállítható. Évek óta egyik fél sem tudja teljesen kihasználni az adott vámmentes kontingenst, ezért gyakorlatilag már ma is minden bort vámmentesen szállítanak az EU és Magyarország között, azaz az EU-val szemben a magyar külkereskedők már szinte tagként tekinthetik magukat borkereskedelmi szempontból (DEÁK-HARCZ, Bor és Piac, 2004. 1-2. szám).

Mikulás Ildikó elmondja (DR.SÉLLYEI, Borászati Füzetek 2003/6), hogy a vámmentes kontingensek kihasználását teljes mértékben egyik fél sem tudta megvalósítani. Arányaiban a magyar export sokkal jobb képet mutat, mint az ideirányuló mennyiség, amely több év átlagában csak a fele részben került felhasználásra. Így az áru mozgása vámmentesen valósult meg mindkét irányban. Tehát 2003 végén „de facto” tagok voltunk, azonban „de jure” szempontból csak 2004.május 1. után leszünk ebben az értelemben is tagországok, mert akkor az említett mennyiségi korlátok is el fognak tűnni, ezzel a borkereskedelem teljesen akadálymentes lesz az EU belföldi forgalmazásán belül.

Urbán András, a HNT főtitkára elmondta, hogy az Európai Unióból a piaci igény miatt csak 40 ezer hl bor jön be, holott jóval többre is lenne engedély. Inkább a tengerentúlról várható olcsó és jó minőségű bor (PN.2002.I.20.).

„A nyugati borok nem fogják elárasztani országunk piacát, igaz, tőlünk sem kell tartania a Lajtán túli termelőknek” mondta Módos Péter, a Magyar Borakadémia elnöke (BARTA, PN, 2004.III.27.). Az elmúlt években is lehetőségük volt a nyugati exportőröknek, hogy betörjenek olcsó áruikkal a magyar piacra, ám a versenytársak a kontingenseket nem tudták kihasználni. Dél-Európa asztali borai jók, de a hasonló kategóriájú alföldi termékekkel nem versenyezhetnek, nem kell tőlük félni. A mi fogyasztóink konzervatívak, nem fognak áttérni egy másik borra csak azért, mert 50 forinttal olcsóbb a külföldi bor. „Egy most erősödő folyamat is alátámasztja a meggyőződésemet” – mondta. Idehaza egyre több hungarikum kerül a fogyasztók asztalára. Egyre népszerűbb az Ezerjó, a Kadarka, a Furmint, a Hárslevelű, a Leányka, az Olasz rizling, de a Kövidinka is. Volt azonban egy időszak, amikor ezeknek a szőlőfajtáknak a presztízse zuhant, helyettük a gazdák az akkor népszerű világfajtákat ültették. Ennek a korszaknak – úgy tetszik – vége. Minden országban az őshonos szőlők termesztésének az igénye erősödik Görögországtól Spanyolországig; a helyi ízek felé hajlik a vásárló, a világ megunta a divatborokat. „A Cabernetek-kel, Chardonnay-val mi magyarok a nemzetközi versenyek középmezőnyében végzünk. Viszont Kadarkát, Kékfrankost, Olaszrizlinget mi tudunk a legszebbet készíteni a világon.”

Az európai országokból származó import várható mennyiségét valóban nehéz tehát megbecsülni, de valószínűsíthető, hogy ugrásszerű növekedés nem várható, mivel egyrészt eddig is jöhetett volna a ténylegesnél nagyobb mennyiség, másrészt az a remélhetőleg nálunk is élő, azon „európai szokás” nyomán, hogy a francia fogyasztó elsősorban francia mindennapi bort iszik, az olasz pedig olaszt. Véleményem szerint ezt támasztja alá a 33. ábra, valamint a 34. ábra, amelyeken az látható, hogy a legnagyobb bortermelő-borfogyasztó európai országok importjának aránya a saját termelés arányában alacsony, mind az EU-n belüli, mind harmadik országokból származó import esetében. Az összes import aránya a legnagyobb importáló Franciaország esetében 9,5%, Olaszországnál és Spanyolországnál 1,1 %. Az export aránya mindhárom országban jóval nagyobb, mint az importé.

33. ábra: a három legnagyobb bortermelő ország termelése és importja (adatforrás: Agrár-Európa, 2004.jan.)

34. ábra: a három legnagyobb bortermelő ország termelése és exportja (adatforrás: Agrár-Európa, 2004.jan.)

A tengerentúli import esetében Magyarországot az uniós csatlakozás előtt magas vám védi ez ellen; - az importvám 63 százalék, a legtöbb bor esetében alkalmazható kedvezmény esetén pedig 40 százalék. Az EU tagjaiként azonban az unión kívüli országokkal szemben az EU-ban alkalmazott vámok lesznek érvényben Magyarországon is. Tehát ezek a borok lényegesen olcsóbban jöhetnek majd hazánkba, mint most, mert a palackos, illetve a hordós borok esetében a vám igen jelentősen, kb. 6, illetve 19 százalékra csökken (- DEÁK-HARCZ, Bor és Piac, 2004.1-2. szám). Így ez a kérdés nyitott marad.

Reménykedjünk, hogy az újvilági pincészetek nyugat-európai, majd jelenleg távol-keleti piaci térnyerésük miatt jelenleg Magyarországot még nem „fenyegetik” igazán, legalábbis ez támasztja alá BOTOS és KÓCZIÁN véleménye (Bor és Piac, 2003.6.szám), miszerint: „Úgy tűnik, hogy egyelőre sem a kaliforniaiak (akikről köztudott, hogy leginkább az ottani hazai piacra koncentrálnak), sem az ausztrálok (akik egyelőre Németország és a Távol-Kelet bevételével vannak elfoglalva) nagy mennyiségben nem jelennek meg a közeljövőben Közép-Európa borpiacain.”

Az export az utóbbi években különböző okokból még az országosnál is nagyobb mértékben visszaesett, bár a régió több borászata ma is jelentős szerepet vállal a magyar borkivitelben. Véleményem szerint azonban a Magyarországról történő sikeres borkivitel ezen túl is fontos, hiszen nagy mennyiségű, sikeres borkivitel (akárhonnan is történik az országból) az más termelőknek is érdekük, elsősorban akkor, ha így az adott cég árukínálata belföldön csökken, tehát elvileg áremelkedés várható.

Az elvesztett keleti piacok visszaszerzésének fontosságát sok szakmabeli vélemény alátámasztja. (Amíg 1996-ban még 35 millió dollár volt az exportunk a volt szovjet tagállamok területén, addig ma alig érjük el az 1,2 millió dollárt – HAJTUN, Magyar Mezőgazdaság, 2004.ápr.14.)

Horváth Csaba (HORVÁTH, Kertészet és Szőlészet, 2002/34) kiemeli, hogy fontos lenne visszaszerezni hagyományos keleti piacainkat. Oroszországban, Ukrajnában, Csehországban és Lengyelországban szívesen fogyasztanák a megszokott magyar borokat, ám a szállításra nincsen biztosíték. Francia bor például állami garanciával érkezik ezekbe az országokba.

GYÖRE (Bor és Piac, 2003.6.szám) szerint a mai piaci helyzetet figyelembe véve a hazai asztali és tájborok külpiaci elhelyezésére a németországi, lengyelországi, csehországi és a szlovákiai piacokon esély az EU csatlakozás után.

Az EU-ban az asztali borokra (valamint a likőrborokra, szőlőmustra és mustsűrítményre) igényelhető export-visszatérítés, aminek mértéke az egész unión belül ugyanaz, célország szerint azonban differenciálható. Havonta határozzák meg és a magasabb belpiaci és az alacsonyabb világpiaci árak különbségének kompenzációjára szolgál.

A régió stratégiai programja szerint a technológiai feltételek javulása az export növelését jelentheti, de várhatóan ez nagymértékű ráfordítással sem haladja meg a 20-30 %-ot.

Soltvadkerten a kékszőlők aránya egy kissé magasabb, mint a Kunsági borvidék egészén nézve (a kékszőlők területe mintegy 730 ha, ami 24 %, - ez az arány a borvidék egészén 19% ~ 4800 ha, a Duna borrégióban pedig 25 %).

Az elmúlt 10-15 évet nézve az volt tapasztalható, hogy a kékszőlő, valamint a termelői vörösbor ára rendre magasabb volt a fehér szőlőénél ill. borénál. (A ráfordított többlet-munka arányánál nagyobb arányban volt magasabb - ill. sokszor inkább kevésbé alacsony - az ár.) Főleg az utóbbi néhány évben az „illatos” fehérbort adó fajták (Cserszegi fűszeres, Irsai Olivér) szőlő ill. bor árai az átlagot meghaladó mértékben növekedtek. Néhány jellemző szőlőár (1 kg) 2004-ben: fehér szőlő (asztali minőségű) 52-56 Ft (16,1-18,1 MM°), ezen belül Ezerjó: 54-56 Ft; Irsai Olivér: 66 Ft (16 MM°<); Cserszegi Fűszeres: 61-65 Ft (16,1-18,1 MM°); Kadarka, Kékoportó: 66-70 Ft (16,1-18,1 MM°); Kékfrankos, Zweigelt: 76-80 Ft (17,1-19,1 MM°). A Merlot szőlő ára mindig az egyik legmagasabb, majdnem minden évben „jobban megérte” szőlőként eladni, mint termelői bort készíteni belőle – e fajta lékinyerése a legtöbb kékszőlőénél kevesebb. Dr.KÁDÁR (Borászati Füzetek 2001/1) szerint országos viszonylatban a vörösborfajták iránti telepítési kedv megnövekedése érthető, hiszen 2000-ben másfél-kétszeres árat kínáltak (80-150 Ft) a minőségi vörösborszőlőért, mint a minőségi fehérbort adó fajtákért. A telepítési kedv megélénkülése főként Egerben és Villányban jól érzékelhető, de alig mondható ez el a Dél-Alföldön, pedig itt is rangos minőségi vörösborok termelhetők. Attól nem kell tartani napjainkban, hogy a vörösbor szőlőfajták aránya túlméretezetté válik, az viszont megkérdőjelezhető, hogy a hungarikumnak számító Kadarka teljesen háttérbe szorult. „A szekszárdi, csongrádi, kiskőrösi, stb. Kadarka borok jó évjáratokban más rangos borokkal is felveszik a versenyt.” Újabban az Alföld számos térségében sűrűbb térállásban tervezik e fajta „feltámasztását” – írja a szerző.

Világpiaci szinten a vörösborpiac mennyiségben már nem fejlődik tovább, de szerkezeti átalakulása tovább tart. A nagy, nehéz mediterrán vörösborok mellett a frissebb borok jelentősen eluralják a középső kategóriát, jó ár-érték aránnyal rendelkeznek. Van olyan vélemény is, miszerint a világban az elkövetkezendő évtizedben egy kisebb fehérboros hullámmal is lehet számolni (BOTOS, KÓCZIÁN, Bor és piac, 2003.6. szám).

Ugyanezen forrás szerint Magyarországon a vörösborhelyzet sok mindenben eltér ettől. Az ökológiai lehetőségek korlátokat szabnak, a kereslet pedig még mindig magas (ld. szőlőárak). A vörösborkínálat a privatizáció után gyorsabban összeállt. A „nagy” vörösborok mellett egyre többen keresik a frissebb, könnyebb de szép, harmonikus borokat, valamint a fogyasztó a jobb ár-érték arányú borok felé mozdul el. A lehetséges importnövekedés a hazai vörösborokat annyiban érinti, hogy a nemzetközi versenyképessége a hazai látványos felfutás ellenére alacsonyabb. Elsősorban a szűkös vörösbor-ökológiai adottságok révén, de a nagy, külföldi versenytársak egységesebb fajta- és márkapolitikával tudnak fellépni. A hazai piacon azonban a magyar vörösbor idejekorán gyökeret vert, tehát a tényleg nem piacképes, rosszul pozícionált, a nem megfelelő elosztási csatornába elhelyezett vörösboroknak kell csak félniük. (→ Tehát piacképes, jól pozícionált és jó elosztási csatornába helyezett borokat kell készíteni.) Magyarországon is új helyzet kezd kialakulni, ami a fehérborok erősödésében nyilvánul meg. Ugyanitt van olyan vélemény is, miszerint a „vörösbor-boom-nak nagyon hosszú ideig nem lesz vége, elsősorban az egészségre gyakorolt kedvező hatásai miatt, valamint növekszik az érdeklődés a könnyű, „gyümölcsös”, friss vörösborok iránt.

Azt azonban érdekes, fontos és egyben elgondolkoztató, hogy az ACNielsen felmérésének alapján (Bor és Piac, 2003.6.szám) a vörösborok különböző – cukortartalom alapján alkotott – szegmensei között és a teljes 0,75 literes szegmenst vizsgálva, a teljes borpiaccal megegyezően, a legnagyobb mennyiségi piacrész a félédes termékeknek jutott a 2003. február és 2003. július közötti kumulált félévben: mennyiségben a piac felét alkották, s ezzel 6 százalékkal növelték részesedésüket az előző év azonos időszakához képest.

Úgy gondolom, hogy a jelenlegi arányokat nézve Soltvadkerten mind a fehér-, mind a vörösbort adó szőlőfajták termesztésének van és lesz szerepe – megfelelő fajtákkal és arányban. A vidéken továbbá kiváló rozé borokat is lehet készíteni.

A borrégió stratégiai programja szerint a termékszerkezetben a minőségi és az asztali borok arányát a gazdaságilag optimális szintre kell hozni (amit a következő arányokkal jelöl meg: asztali bor 20 %, tájbor 50 %, minőségi bor 30 %). Ennek megfelelően növelni célszerű a tájborok részesedését, a melynek fejlesztése átmeneti kategóriát jelenthet az egyszerű asztali borok számára, ugyanakkor az imázs javítását is szolgálja. Az uniós támogatási rendszer is kedvezőbb exporttámogatási lehetőséget biztosít az asztali és tájborok számára. A borrégió adottságai alapján (nagy tömegű, koncentrált termék-előállítás) a minimalizáló stratégia továbbra is meghatározó marad. A minőségi termékek esetében azonban törekedni kell a minőséget középpontba állító, a hozzáadott értéket maximalizáló vállalati stratégia kialakítására – írja a program. Ezzel kapcsolatban KOVÁCS (Bor és Piac, 2003. márc.) elmondja, hogy a „különleges minőségű” és a „minőségi” elnevezés, besorolás fölöslegesen hátrányos helyzetbe szorítja az asztali és tájborainkat, mert ezeket a borokat „leminősített” borként értelmezi a köztudat, ami a nagy régiók megjelenésével csak fokozódni fog. (- Hasonló témában Kádár Gyula – Dr.KÁDÁR, Borászati Füzetek, 2000/4. – felteszi a kérdést: „Vajon ma már nem fordul elő, hogy az olcsó áron felvásárolt jó minőségű alföldi bort hegyvidékivé rangosítva magasabb áron forgalmazzák?” - ) Francia, olasz, spanyol és sok más példára hivatkozva javasolja, hogy a „minőségi bor” és a „különleges minőségű bor” minősítés helyett az „igazolt eredetű bor – védett eredetű bor” vagy hasonló elnevezést használjunk – háromszintű hierarchikus eredet-megjelöléssel. A borrégió lesz a közös összekötő, nem a borfajta. Az új bortörvény (2004. évi XVIII. tv.) megszünteti a „különleges minőségű bor” kategóriát, valamint létrehozza a „meghatározott termőhelyről származó minőségi bor” szabályozásánál szigorúbb, termelői kezdeményezésű, egyedi szabályozású kategóriát, továbbá megjeleníti a „Borvidéki régió” fogalmát; tehát az előbbi irányba tesz egy lépést.

Az Európai Unió borpiacán jelenleg az látható, hogy a tagállamokban az asztalibor-fogyasztás csökkenése megállt, illetve lelassult. A 2002/2003. borpiaci évben a bor átlagfogyasztása 32 liter/fő volt az EU-ban, amely 15-15 literrel oszlik meg az asztali, illetve a minőségi borok kategóriái között (– HARCZ, Bor és Piac, 2003. 6. szám). Több év óta először a jelenlegi borpiaci évre vonatkozó becslések tartalmaznak asztalibor-termelésnövekedést mutató adatokat, főleg Spanyolországban (HARCZ, Bor és Piac, 2004.3.szám). Az asztali borok európai országokban betöltött szerepéről BOTOS (Bor és Piac, 2002. máj.-jún.) – franciaországi példán keresztül megvilágítva - ír le egy történetet, ami Champagne borvidékén esett meg egy jobbára helyi rendezvényen. „Az egyik szőlőtermelő fél mondattal utalt arra, hogy ott Dél-Franciaországban mit henyélnek a sok asztali borral és tájboraikkal a termelők, nem kellene csipkedni magukat, miért rontják a francia esélyeket…Ekkor az egyik legtekintélyesebb pezsgőház szakmai igazgatója felállt és ingerülten érvelt: Nehogy valaki is ki akarja söpörni az asztali borokat a piacról, a ház alapját sem szokták felszedni, mert összedől a ház. A termékpiramis is akkor stabil, ha annak széles az alja – (mert ha összedől, azok esnek a legnagyobbat, akik a „tetején” állnak).” A felszólaló elejét akarta venni annak, hogy egy francia szőlő- vagy bortermelő azt gondolja, hogy az ő piaci helyzete akkor lesz jobb, ha egy másik francia bort kizár a piacról. A szerző elmondása alapján ez akkor történt Champagne-ban, amikor Magyarországon éppen a csúcson volt a „hogyan váljunk meg a másik borvidéktől, hogyan zárjuk ki a piacról a másik borát” mozgalom. Ez akkor történt, amikor a dél-francia borok versenyképessége már jelentősen megnőtt az ottani fejlesztések eredményeképpen.

Magyarországon szerintem nagyon sokan mást értenek asztali boron mint tőlünk nyugatabbra. Míg nálunk gyengébb minőségű borra asszociál a fogyasztó e megnevezés hallatán, (pedig lehet hogy csak egyszerűen magasabb termésátlaggal szüretelt szőlőből készült) addig az unióban az eredetvédelemmel és földrajzi hovatartozással nem ellátott, de ennek nem ellentmondóan finom, jó és megbízható minőségű borok az asztali borok. Többek között a termelőknek és fogyasztóknak, valamint a borpiac minden résztvevőjének és befolyásolójának is tudatosítania kell, hogy az „asztali” szó nem a gyenge minőség szinonimája, hanem csak azt jelenti, hogy a „termékpiramison” belül alacsonyabban pozícionált, származásihely-megnevezést nem tartalmazó bor, a „mindennapok bora”, az „asztalon a helye”.

A Duna Borrégió Stratégiai Programja (2003) szerint a piaci stratégia a belföldi piacon a vezető szerep megőrzése, a termelés további koncentrálásával a Duna Borrégió borvidékei a jó minőségű olcsó borok piacán piacvezető pozícióikat megerősíthetik.

Ennek a piacnak a fejlődése talán akkor indul el igazán, ha a máshol már létező és sikeres, bevált kiszerelési technikát a hazai piacon is használják, ami növeli a termék technológiai biztonságát és marketingértékét (- BOTOS et al., Bor és Piac, 2002. júl.-aug. – „kannás” borok tesztje, ahol a bizottság összességében jó ár-érték arányú borokkal találkozott). Az átlagot tekintve az előzetes várakozásokhoz képest jobb eredményt felmutató borok műanyag palackos kiszerelésével kapcsolatban a szerzők megjegyzik, hogy ez a kiszerelés nem szép és nem borhoz illő. (Feltételezem, hogy megoldásként itt a cikkírók elsősorban a 76. oldalon bemutatott „bag in box” kiszerelésre gondolnak, ami az EU nagy bortermelői országaiban nagyon jól működik.) Megállapítják továbbá, hogy a „kannás” borok piaca a bortermelő országok legtöbbjében egy megbecsült, nagy fogyasztói csoporthoz kötődő, üzletileg nagyon fontos és jól jövedelmező piaci szegmens. Nincs okunk az ellenkezőjét hinni a hazai „kannás borok” jövőbeli piacáról sem. Természetesen nem egy letisztult piacról van szó, de miért lenne az, ha a többi piaci szegmens sem az? – teszi fel a kérdést, és egyben véleményem szerint ki is jelöli az egyik utat a cikk az Alföld, és azon belül Soltvadkert számára is. Magyarországon 2002 augusztus-szeptembere közötti időszakban (Bor és Piac, 2003. 1.szám.) vásárolt borok 42 %-a volt 0,75 literes kiszerelésű a mennyiségi eladások alapján, értékben pedig 61 %-ot jelentettek. Szintén sikeresek voltak e periódusban a 2 literes kiszerelések, amelyek mennyiségben 41, értékben viszont csak 20 %-át adták a piacnak. Az 1 literesek szegmense mennyiségben 13,4, értékben 8 %-ot jelentettek, az ötliteres borok azonban a magyar kiskereskedelmi forgalom alig több, mint 1 százalékát adják. A fehérborok mennyiségi részesedése 59 %, értékbeni részesedése 51,5 %, a vörösboroké 39, illetve 45 %, a rozéké 1,8 illetve 3 százalék volt.

Tehát a piaci viszonyok és termékek „kitisztulása” után a remélhetőleg javuló jövedelmezőség fejlesztéseket, illetve legalább „állagmegőrzést” tesz lehetővé mind termelői, mind feldolgozói oldalon – megbízható, jó minőségű termékekkel. Amennyiben a jövőben olyan döntés születik, hogy a jelenlegi Duna borrégió mondjuk „Duna borvidék”-ké fejlődik tovább, és ezt hatékonyan kommunikálni is tudjuk (ezt esetleg egy országos borfogyasztás-népszerűsítő kampánnyal egybekötve), a nagyobb pincészetek megpróbálkozhatnának „bag in box”-al kiváltani a műanyag palackos kiszerelést, (valamint ezzel együtt - de ettől függetlenül is - megerősíteni a tájbor kategóriát (– ld. olasz példa, 75. oldal). Ezeknek megfelelő elosztási csatornát nyújtanak az egyre szaporodó hiper- és szupermarketek. E boroknak célszerű erős márkaneveket és gyengébb származásihely-megnevezéseket használniuk. Mindezek remélhető sikere a beszállító termelőknek is anyagi biztonságot nyújtana. Ez lehetne az egyik fő út. Ugyanis BOTOS (HAJDU szerk. 2004.) szerint a termékpiramison elfoglalt hely nem jelenti önmagában a gazdálkodás minőségét is. Dűlőszelektált borral is lehet veszteséget termelni és az olcsó borok is jelenthetnek kiváló üzleti lehetőséget, nagy nyereséget. A termelő tehát eldöntheti, hogy a termékpiramis melyik szintjén tervezi meg termékét.

A másik fő út a „termékpiramis magasabb szintjein” való részvétel megerősítése, ugyanis az a véleményem, hogy mind a termőtáj adottságai, a meglévő termesztéstechnológia és annak fejlesztése, valamint a jelenlegi borrégió mérete „elbír” többféle termékpozícionálást, igazodva a borpiacon meglévő fogyasztói csoportokhoz, illetve ahhoz a várható új irányzathoz is, amely szerint nem a fogyasztó, hanem a fogyasztás differenciálódik (HAJDU –szerk. – 2004.), vagyis egy fogyasztóhoz több fogyasztási mód is tartozik. Tehát ugyanaz az illető a hétköznap este elfogyasztja a „mindennapok borát” (ami lehet asztali, de inkább a megerősítendő tájbor kategória), hétvégén és ünnepi alkalmakkor pedig a nagyobb hozzáadott értékkel rendelkező bort választja (tulajdonképpen szerintem a kialakult étkezési szokást érjük utol, ültetjük át és kapcsoljuk össze a borfogyasztással – ld.:„hétköznapi ebéd - hétvégi ebéd”). Véleményem szerint ennek megvalósítására utal a borrégió stratégiai programja, amikor azt írja, hogy a borvidék „ernyőtermékeinek”, amelyek eddig is fő szerepet játszottak, megerősítése és domináns szerepük hatásainak kiterjesztése a többi termékre stratégiai cél. Ennek megvalósítása termékenkénti, további elemzést igényel. Módos Péter, a Magyar Borakadémia elnöke, aki a 2004-es soltvadkerti borverseny zsűriének elnöke volt, elmondta (BARTA, PN.2004.III.27.), hogy minden borvidékünknek megvannak a neves borászai – a kunságinak például a Frittmann testvérek – akik a helyi termékek presztízsét kiváló munkájukkal emelik.

Azért is érdemes e soltvadkerti borászat tevékenységéről külön is szólni, mivel a térség jelenlegi megtépázott tekintélye ellenére határozták el, hogy bebizonyítják: itt is lehet kiváló minőségű bort termelni. Visszatekintve az eredményekre (7.melléklet), ez több mint sikeres volt, ezt a szakmában szerintem ma nem sokan kérdőjelezik meg. Frittmann János 2003-ban az 5 jelölt egyike volt az „Év Borásza” címre, ami - a harmadik generáció óta szőlőtermesztéssel, borkészítéssel foglalkozó családjukon túl – Soltvadkertnek illetve a térségnek is óriási elismerés. Nagyon fontos továbbá, hogy a sikereket elsősorban a Soltvadkerten uralkodó szőlőfajták boraival érték el: Ezerjó, Cserszegi Fűszeres, Kékfrankos, Kadarka, Merlot, de nem maradnak ki a sorból az Arany sárfehér és Kövidinka, valamint a Cabernet fajták sem.

Eredményeik most és a jövőben is túlmutatnak a pincészetükön, meggyőződésem, hogy az ismertség és elismertség hosszú távon az egész térség javára fog válni.

V.3.3. A marketing jelentősége

A bor egyedi és sajátságos termék, tehát piaca, fogyasztója és marketingje is az. Egy-egy termékre elvileg az összes bormarketing szint hat (nemzetközi-regionális-nemzeti-borvidék-körzet-borászat-márka-termék – HAJDU szerk. 2004). A legjobb természetesen, ha mindegyik szint lehetőségei ki van használva (pl. a „francia paradoxon”, vagy egy nemzeti borfogyasztás népszerűsítő program feltételezhetően egy soltvadkerti pince egyik vörösborának értékesítésére is pozitívan hat). A bormarketing szintek lehetőségei – Soltvadkertről nézve a következők lehetnek:

o Nemzetközi szint. A legismertebb program a „francia paradoxon” volt és elsősorban a vörösborok egészségre gyakorolt kedvező hatására hívta fel a figyelmet.

o Regionális szint. Magyarország elsősorban a Kárpát-medencében fejthetné ki regionális marketing tevékenységét, de erre még nincs közös akarat.

o Nemzeti szint. A nemzeti szintű közösségi marketingek a legerősebbek, itt a legjobb a marketing költségek megtérülése. Magyarországon sokan elsősorban a hungaricum borokat tartják kitörési lehetőségnek, amelyek egyedi és közösségi marketinget igényelnek. Ezen borok marketingje is sajátos (pl. a bor megkülönböztető tulajdonsága, a szőlőfajta és a bor történeti háttere, az egyediség hangsúlyozása stb.). Soltvadkerten a hungarikum szőlőfajták aránya nagy, ezt fel kell használni, ki kell hangsúlyozni a körzeti szintben is.

o Borvidéki szint. A nemzetközi borpiacon a borvidéki marketing igen erős. BOTOS szerint (HAJDU szerk. 2004.) Magyarországon ez a szint még gyenge, nemzetközi összehasonlításba kicsik a borvidékeink, nincs meg a megfelelő méret és ebből adódóan a borvidéki marketinghez elegendő szellemi és pénzforrás sem. Az „országos átlag”-hoz viszonyítva az Alföld szerintem kettős helyzetben van: egyrészt előnyben pl. a mérete, a birtokok viszonylag kisebb elaprózottsága miatt, másrészt hátrányban a hírnév miatt. A fejlesztő munka és annak adottságai az Alföldön is adottak, azokat ki kell használni tekintve a Szigetcsépi Egyetemi Tangazdaságot, a Kecskeméti Főiskolát, vagy a Kecskeméti Szőlészeti és Borászati Kutató Intézetet. A Duna Borrégió Borút Egyesülete 2002.aug.29-én megtartotta első tanácskozását Kecskeméten „Borút és borturizmus a Duna borrégióban” címmel, valamint 2002 elejétől Kecskeméten működik a Ceremónia Bor- és Rendezvényház, amely 100-150 fős boros rendezvények szervezésére ad lehetőséget. A Duna-Tisza menti régió borturisztikai központja is itt kezdte meg működését. A Kunsági Borvidék Hegyközségi Tanácsa által közölt (Borászati Füzetek, 2001/5) tudósítás leírja, hogy a Magyar Szabadalmi Hivatal bejegyezte „a kunsági bor a mindennapok bora” ill. a borvidék logóját. A régió stratégiai programja aláhúzza, hogy meg kell teremteni a borrégió egységes termékszabályozási rendszerét, ami alapvetően az eredetvédelmi rendszer bevezetéséhez kötődik. Ennek kidolgozása a nemzeti keretszabályozás alapján, a helyi termelő szervezetek feladata, amit állami elismerés és ellenőrzés követ. Izsákon már 450 termelő jelezte szándékát, hogy részt vesz az Arany sárfehér eredetvédelmi programjában (PULAI, PN.2004.III.10.).

o Körzeti szint. A Kiskőrösi körzetben is építeni kell a „mindennapok bora” szlogen mellett a termelő és a fogyasztó számára is elérhető jó minőségre. A szőlőtermesztés történetének megismertetése és kapcsolata a földrajzzal - hangsúlyozva a Duna szerepét – szerintem fontos eleme a térségi marketingnek. Ki kell használni a nem szőlészeti-borászati adottságainkat (a teljesség igénye nélkül, pl. kiskőrösi Petőfi-szülőház, Vadkerti-tó, a híres vadkerti Korona cukrászda-fagylaltozó, keceli virágkiállítás, ősborókás, lovasprogramok, tanyavilág, nemzetiségi hagyományok: Kiskőrösön szlovák, Soltvadkerten sváb nemzetiségek, az egyház fontos szerepe stb.). Élni kell a viszonylag kedvező közlekedési lehetőségekkel (két főútvonal találkozása, vasúti fővonal áthaladása, M5 autópálya nem túl nagy távolsága). Fontosnak tartom, hogy az utak mellett, továbbá a frekventált utak, helyek közelében a szőlőtermesztés uralkodó volta látszódjék, ott mindenképpen az legyen az első, ami szembetűnik („nézd, mennyi szőlő!”). Fontos a kiskőrösi Borok Háza és a nemrég megnyílt Tourinform iroda is. Soltvadkerten minden évben megrendezésre kerül a nőnapi borverseny, nyári borfesztivál és a szüreti fesztivál. A vadkerti szőlőtermesztésről, borászatról nemrégiben videófilm is készült. Nagyon fontos továbbá a médiában való szereplés, minél több helyen. Az ismertség és a „borvidéki arculat” növelése és javítása érdekében megfontolandónak tartom lényegretörő, képes információs táblák (pl. az itteni szőlőterületek nagyságáról, a termesztett szőlőfajtákról stb.) kihelyezését a frekventált helyeken; valamint egy mintabolt üzemeltetését a legkiválóbb helyi borokkal (a soltvadkerti Korona-cukrászdánál nagyon sok turista csoport megáll).

o Borászati szint, (+ termék/márka). Van helyben olyan borászat, ahol a borászat neve építi fel a márkát, pl. Kunság Kincse szövetkezet, de olyan is, ahol a cég tulajdonosai, borászai adják nevüket (pl. Frittmann). A régió stratégiai programja szerint javasolt egy-egy borvidékhez, körzethez vagy borrégióhoz kötődő márka vagy termékcsalád létrehozása, ami valamennyi, az egységesítésben részt vevő termelő kollektív márkájaként funkcionálhat és jelentős imázserősítő és –hordozó szerepet kaphat. Ugyanitt javasolva az, hogy a borvidéki adottságok kihasználása érdekében növelni célszerű a nem fajtamegnevezésű borok (küvék) arányát. Ugyanakkor szerintem a megfelelő arányt meg kell találni, hiszen a térség gazdag hungarikum fajtákban, amiben remélhetőleg nagy marketingérték is jelen van. A fogyasztóban bizalmat ébresztő (a bor bizalmi termék) megjelölések – pl. védjegy (Szőlősgazdák Védett Bora, Soltvadkert), vagy versenyeredmények feltüntetése fontos elem lehet. Véleményem szerint egy bor esetében ha van lehetőség, a Duna nevének felhasználása nagyobb marketing értékkel bír, mint a „homoki” jelző (talajtípusról történő elnevezés).

A borrégió stratégiai programjában sorra veszi a marketingstratégia elemeit. A borvidéki marketingstratégia a Nemzeti Bormarketing Stratégia borvidéki megvalósítását célozza meg.

· A program feladata a szőlő- és bortermelés és a borpiac széles körű befolyásolása. A stratégiának piaci szempontból fő feladata a három borvidék borai fogyasztásának értékbeli növelése és versenyképességének növelése itthon és külföldön.

· A kidolgozandó tervek csak a kiválasztott célpiacokra koncentrálnak.

· A program végrehajtása piac- és azon belül szegmensorientált.

· A program a belpiac és az export irányába egyaránt aktív tevékenységet folytat.

· A megvalósításhoz a külpiaci példákat meg kell ismerni és a szükséges mértékig fel kell használni azok eredményeit.

· A Nemzeti Bormarketing stratégia alapján koncentrált, országos jelentőségű és finanszírozású tevékenység folyik, amihez ennek keretében helyi, ágazati kihatású programok is kapcsolódnak.

· A Stratégia végrehajtása minden piaci szereplő számára keresletnövekedést jelent.

· A Stratégia nemcsak az alföldi borok imázsában, hanem a térségről és Magyarországról alkotott kép építésében is szerepet játszik.

· Egyéb, nem ágazati, de a borszektort is érintő programokkal történő együttműködés, egymás erősítése: bor és az egészség, bor és turizmus, bor és gasztronómia, bor és kultúra stb.

Látható tehát, hogy ezen a téren is van még mit tenni minden szinten. Ami a forrásokat illeti, Sümegi József (HAJTUN, Magyar Mezőgazdaság, 2004.ápr.14.) elmondta, hogy az FVM Agrármarketing Centrum Kht. Tavaly 350 millió forintot irányzott elő a borágazat marketing támogatásához, ám ebből csak 233 millió forintot tudtak konkretizálni. Ugyanakkor Ausztriában, ahol a hazai termelés csupán felét kell értékesíteniük, tavaly 1,3 milliárd forintnak megfelelő összeget fordítottak közösségi bormarketing programra. A HNT azt szeretné, hogy a jövedéki adóból befolyt összeg 80 százalékát kapja vissza az ágazat marketingre, piacösztönzésre, intervencióra, ilyen rendszer működik a francia borászatban (HORVÁTH, Kertészet és Szőlészet, 2002/34). A Nemzeti Borstratégia célként megfogalmazza, hogy évente legalább 500 millió forint állami és évente növekvő mértékben ágazati hozzájárulás szükséges. 5 év alatt elérhető az 50-50 %-os arány, ami évente egymilliárd forint közösségi marketingre fordítható forrást jelent.

V.3.4. SWOT - analízis

A következő két oldal Soltvadkert szőlőtermesztésének és borászatának SWOT – analízisét mutatja.

Strenghts - Erősségek	Weaknesses – Gyengeségek
Ø nagy szőlőterület Ø főként hungarikum, vagy kárpát-medencei fajták Ø sok napsütéses óra Ø alacsonyabb telepítési költségek Ø szőlő-borkultúra hagyománya Ø magángazdaságok hagyománya Ø országos viszonylatban nagyobb birtokkoncentráció Ø utóbbi időben viszonylag sok telepítés Ø van már ismert, jó nevű soltvadkerti borászat, „húzónév” Ø oktatás-kutatás erős kapcsolata az alföldi szőlőtermesztéssel Ø vannak jó termőképességű talajok Ø védjegy bevezetése („Szőlősgazdák védett bora-Soltvadkert”) Ø borrend működése Ø jól működő növényvédelmi előrejelző rendszer Ø Vadkerti-tó Ø híres fagylaltozó Ø főútvonalak találkozása Ø vasúti fővonal	Ø Az utóbbi időben kialakult rossz hírnév Ø műborgyártás hatása a térség termelőit sújtja a legjobban Ø munkaerő-helyzet rendezetlensége Ø a szőlőterülethez képest nem arányos érdekvédelmi lehetőségek, kevés szereplés az országos sajtóban Ø kevés „húzónév” a borászatban Ø nagyobb termelési kockázat – fagyok, aszály Ø fagy elleni védekezés költségessége Ø alacsony szőlő- és borárak, forráshiány, tőkehiány Ø kevés fiatal szőlész-borász Ø kevés marketing Ø korlátozott lehetőségek a szőlőtermesztés gépesítésére Ø EU-ban új telepítések tilalma Ø borfogyasztási kultúra hiányosságai az országban Ø termelő-feldolgozó ellentétek
Opportunities - Lehetőségek	Threads – Veszélyek
Ø piac megtisztulása Ø Magyarország legnagyobb borvidékén helyezkedik el Ø borvidék méretének növelése Ø borvidék elnevezése a Dunáról Ø megfelelő termékstratégia Ø megillető piaci szegmens(ek) elfoglalása Ø agrár-környezetvédelem Ø EU-ban támogatások asztali borokra Ø munkaerő megoldása Ø gépesítés növelése Ø eredetvédelem Ø egyes szőlőfajták lehetőségeinek kihasználása Ø Magyarországon a borfogyasztás növekedése Ø export Ø marketing Ø megfelelő elosztási csatornák megtalálása Ø integrációs kapcsolatok létrejötte Ø természeti környezet, tanyavilág jelenlétének kihasználása Ø borturizmus Ø homokhátság vízháztartásának rendezése Ø vannak fiatal szőlő- bortermelők Ø szövetkezés Ø koncentráció Ø jellegzetes, (megkülönböztethető) térség Ø vasút korszerűsítése Ø tervezett déli autópálya közeli nyomvonala Ø a kiskőrösi Tourinform iroda kedvező hatása Ø információs táblák, -anyagok, borszaküzlet	Ø piac nem tisztul meg Ø szőlő- és borárak nem növekednek Ø fejlesztések elmaradása Ø területcsökkenés Ø hagyományos szőlőfajták háttérbe szorulása Ø nem sikerül elfoglalni a megillető piaci szegmenseket Ø termelési költségek további növekedése Ø magyarországi borvidéki lobbi-tevékenységek egymás ellen Ø import Ø jellegzetes szőlőtermelő táj, „borvidéki arc” elveszítése, utak melletti szőlőterületek beépítése Ø kivágási támogatások okozta meggondolatlan, vagy kényszer kivágások (később) Ø elöregedő ültetvények Ø kis, hagyományosan művelt szőlőterületek csökkenése Ø éghajlat kedvezőtlen irányba történő változása Ø nem oldódik meg a homokhátság vízutánpótlása Ø közlekedésileg kedvező helyzet csökkenése

A SWOT- analízis Soltvadkert szőlőtermesztésének és borászatának a lehetőségeit is megmutatja. Az erősségek kihasználásával meg kell ragadni a lehetőségeket a már korábban leírt kedvező jövőkép kialakítása érdekében. Az erősödő civil kezdeményezések mindenképpen egy kedvezőbb jövőt tárnak fel, de nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a termesztés egyes kérdései csak központi irányítással oldhatók meg.

Végezetül szerintem megfontolandó, amit Mikulás Ildikó (DR.SÉLLYEI, Borászati Füzetek 2003/6) állapít meg, miszerint a kibővített Európában azokra a borokra lesz kereslet, amire mi magunk megteremtjük a keresletet.

VI. ÖSSZEFOGLALÁS

Soltvadkert az ország legnagyobb szőlőtermő vidékén, a Duna-Tisza közén fekszik. E táj központi részén három településen mintegy 8 ezer ha szőlő van, csak Vadkerten közel 3000 ha, amivel egymaga az ország 22 borvidékéből 18-at megelőz.

Soltvadkert több nemzetiségű népének múltja, jelene és sokan reméljük, hogy a jövője is szorosan összekapcsolódik a szőlőtermesztéssel, borkészítéssel.

Mint itt sokan, a mi családunk is generációk óta szőlészettel, borászattal foglalkozik.

E diplomamunka célja az volt, hogy az ágazatot jellemző régóta tartó – Soltvadkertet is erősen érintő – bizonytalan, nehéz időkben utat keressen, egy kicsit hozzájáruljon ahhoz, hogy az itteni szőlőtermesztés tekintélye, erkölcsi és anyagi megbecsülése újra elfoglalja méltó helyét. Ezen egyrészt sok család élete is múlik, másrészt e tájnak része a szőlő.

A dolgozatban fontosnak tartottam áttekinteni a település és a helyi szőlőtermesztés múltján túl a földrajzi-éghajlati tényezőket, hiszen a szőlőtermesztés és a természet elválaszthatatlan egymástól. Szintén fontosnak tartottam egy nemzetközi kitekintést is, konkrétan olyan európai borvidékek esetében, amelyek hasonló illetve összehasonlítható szerepben vannak, mint a Duna borrégió itthon, mivel Soltvadkert szőlészeti-borászati szerepét elsősorban az alföldi szőlőtermesztő tájon (Duna borrégión) belül kell vizsgálni és így a kedvező külföldi tapasztalatokból tanulhatunk. A Soltvadkerten termesztett szőlőfajták, tőkeművelésmódok és a helyi illetve alföldi speciális termesztéstechnológiai elemek bemutatása után a legfontosabb rész a jelen helyzet vázolása, ebből kiindulva pedig lehetséges jövőkép(ek) felépítése volt; mindenekelőtt Soltvadkert szemszögéből nézve, szerkezeti felépítésben elsősorban a Duna Borrégió stratégiai programjára (2003), az Alföldi borvidékek stratégiai programjára (Tézisek és vitaanyag, 2003), valamint a Nemzeti Borstratégia téziseire (2002) támaszkodva. Úgy gondolom, hogy ezeket a stratégiákat az egész országban le kell hogy bontsuk illetve át kell hogy ültessük a különböző helyek különböző szintjeire, majd meg kell valósítani őket.

A Duna-Tisza közi homokhátság felszíne az utolsó jégkorszakot követően alakult ki. A török időkig nyugalomban lévő homok a bekövetkező erdőirtás illetve az általános szárazodással együttjáró vízszabályozás következtében megindult. Az akkori uralkodóháznak nem volt érdeke, hogy a magyar gazdaság túl jó állapotban legyen, ezért a helyi lakosságnak meg kellett oldania a homok megkötését és ennek egyik leghatásosabb módja a szőlőtelepítés volt. További lendületet kapott a szőlőtermesztés az 1700-as években idetelepített sváb családok érkezésével. A homok a filoxéra pusztításától is megvédte az itteni szőlőket.

Az éghajlat jellemzője a magas napsütéses órák mellett sajnos a téli fagy veszélye, ami ellen védekezni kell – ez idő és költségigényes, de létfontosságú. Összefoglalva az mondható el, hogy a borvidék átlagos éghajlata megfelelő feltételeket biztosít a szőlő termesztése számára. A hosszú, meleg, napfényes nyár kedvez a minőségi termésnek. Azonban az átlagostól nagyon eltérő hőmérsékleti és csapadékviszonyok fellépése és főleg halmozódása nagy befolyást gyakorolhat nemcsak a termés mennyiségére és minőségére, hanem magára a növényre is. E szélsőségek egy részének a hatása a termőhelyi mikrokörnyezet, a fajta, a művelésmód, és a termesztéstechnológia egyes elemeinek körültekintő megválasztásával mérsékelhető vagy kiküszöbölhető. Az éghajlat valamilyen változása várható, de azt megjósolni nagyon nehéz. Azonban Soltvadkert évi csapadékmennyiségeinek 1901-től 2003-ig meglévő adatsorát elemezve az látható, hogy a trendvonal által felvett érték 100 év alatt csaknem 100 mm-t csökkent. A Duna-Tisza köze vízutánpótlását a jövőben rendezni szükséges.

Megfelelő fajtaválasztással, ültetvényszerkezettel és termesztéstechnológiával pedig növelni kell a termelésbiztonságot.

Soltvadkerten viszonylag sok szőlőfajtát termesztenek, de ennek majdnem 60 %-át három fő fajta: Ezerjó, Kékfrankos és Cserszegi fűszeres teszi ki. Világfajtákból a Merlot mennyisége számottevő. Az országban a Hegyközségek területein található Ezerjó szőlők területeinek mintegy 30 %-a Soltvadkerten van. Van tehát önálló arculata a térségnek is és azon belül Soltvadkertnek is. Megfelelő szőlészeti és borászati technológiával sok itt termesztett fajtából nagyon finom, jó minőségű borok készíthetők.

A mai helyzetre többek között az jellemző, hogy a meglévő napi gondok nem engedik meg, hogy a jövőbe tekintve tervezzünk. A termelői szőlő- és boráraknak tartalmazniuk kell(ene) az éves és éven túli termelési és fenntartási költségeket, a szőlészeti és borászati ültetvények, eszközök amortizációjának és fejlesztésének költségeit, a termelési kockázat értékét, az elvesztett banki kamatokat valamint az adókon és járulékokon túl a megélhetés költségeit.

Ebben a térségben a magángazdálkodás – a szakszövetkezeti rendszernek köszönhetően – viszonylag jó alapokról indult. Azonban véleményem szerint a lehetőségeink távolról sincsenek kihasználva – már évek óta. Ennek fő okai összetettek, de eredménye az, hogy évről évre az alacsony árak miatt a borászat alapját nyújtó termelői fejlesztések, sőt, sok esetben maga szintentartás is veszélybe került; az ágazat szereplői egymásra mutogatnak. Alacsonyak az árak, mintha túltermelés lenne. Pedig szerintem nincs. Magyarországon elfogy annyi bor, amennyit megtermelünk - sőt még exportra is jut. Ilyen esetben mindenki – termelő, (tovább)feldolgozó, kereskedő, fogyasztó, állam – egyaránt jól járhatna.

Egy külső tényező, az olcsón előállított műborok jelenléte a piacon „látszólagos túltermelést” eredményez, minek során viszont nagyon sokan rosszul járnak. Legalább ugyanekkora baj, hogy szintén nagyon sokan ezt a jelenséget csak e térség tevékenységének tekintik, sokan véleményüket egy-egy jóindulatúnak nem nevezhető híradás „segítségével” alakítják ki – nem a sajtóban literben kifejezett lefoglalt mennyiségek billentik ki a borpiacot az egyensúlyból.

Látható, hogy ez a helyzet e vidék termelőit sújtja a legjobban.

A szőlészek-borászok az első probléma orvoslásában nem sokat tehetnek, ez szerintem valódi központi akarat kérdése.

Ami a második probléma (a hírnév kérdése) megoldását illeti, abban a rájuk eső részből fontos lépéseket tettek meg a soltvadkerti gazdák, amikor védjegyet alapítottak boraiknak.

Meg kell határozni egy minimális bor költséget, ez alatt ne lehessen forgalmazni.

A következő, nagy feladat több, egyszerre végzendő elemet tartalmaz – több szinten. Ki kell alakulnia a magyarországi bortermelés, kereskedelem és fogyasztás összhangjának; majd e szerkezetben minden piaci szereplő foglalja el a helyét. Egy megtisztult piacon az alföldi szőlőtermesztésnek nagy szerepe lesz, méretéből fakadóan a „termékpiramis” és annak szegmenseihez tartozó elosztási csatornákban több helyen is jelen lehet – a megfelelő arányban. Nem szabad elszalasztani a lehetőséget, hogy a borpiac nagy mennyiségű és megbízható, jó minőségű asztali és tájbort váró és elváró igényét ne szolgáljuk ki, ne mi szolgáljuk ki. Ebben az Alföldnek kulcsszerepe kell hogy legyen – ahogyan a világ nagy bortermelő és borfogyasztó országaiban is megvan a nagyon fontos szerepük a nagy felületű borvidékeknek.

Nagyon sok fogalmat helyre kell tenni. Ma a fogyasztók nagy része az „asztali bor” szóról a gyenge minőségre asszociál. A jövő az, hogy nem „gyenge minőség”, hanem megbízható, jó minőségű „alacsonyabban pozícionált”, „kisebb hozzáadott értékkel rendelkező” termék. Nem „csak olcsó”, hanem jó ár/érték arányú. Nem csak „asztali bor”, hanem a „mindennapok bora”. Ne elsősorban minőségbeli különbségei, hanem jellegbeli (illetve fogyasztási alkalombeli) különbségei legyenek a borkategóriáknak illetve a különböző termőhelyekről származó boroknak.

Ennek érdekében – az eredetvédelmi rendszer fejlesztésén túl - vissza kell állítani a vidék szőlészetének-borászatának tekintélyét. Ehhez növelni kell a minőséget, a megbízhatóságot és a koncentrációt és a marketinget. Külföldi példákkal élve, a kiszerelési forma fejlesztése egy fontos járható út lehet, pl. a „bag in box” irányába. Ide viszont meg kell erősíteni a tájbor kategóriát (ahogyan ezt megtették Franciaországban és Olaszországban is), ezzel azonban együtt kell hogy járjon hogy a „táj” megnevezésének marketing erejét minél jobban kialakításuk és kihasználjuk. Ebbe az irányba mutatna a Duna Borrégió továbblépése a „Dunai Borvidék” irányába. Ezzel két legyet ütnénk egy csapásra, mert egyrészt a nagyobb piaci szegmens birtoklása nagy és erős termelési hátteret valamint érdekérvényesítő képességet feltételez (továbbá területi, termékelőállítási és – elosztási differenciálást, szerkezetet illetve ezek szintjeinek megválasztásában termelői szabadságot); másrészt a Duna nevének használata olyan nagy lehetőség, amivel élni kell. Ez egyben tisztelgés is, hiszen e vidéken a szőlőtermesztés útját is e folyam kövezte (homokozta) ki.

A borvidék mérete és adottságai is lehetővé teszik, hogy a - helyes arányokat megtartva – a termékpiramis magasabb szintjein is jelen legyen, kitörve a paradigmából - ez a vidék is alkalmas nagy minőségek termelésére, ezt már több pincészet – köztük talán a legmeggyőzőbben éppen egy soltvadkerti – is bebizonyította. Az ő tevékenységük nagyon fontos, remélhetőleg az egész térség elismertségét, hírnevét, borainak megbecsülését és értékét növeli. A jelenlegi fogyasztói célcsoportokon kívül a fogyasztók minél nagyobb hányada remélhetőleg a hétköznapokon a „mindennapok borát”, hétvégén pedig a magasabb hozzáadott értékkel rendelkező bort fogyasztja el – étkezési szokásainkhoz illeszkedve.

Attól szerintem egyelőre nem kell tartani, hogy rövid időn belül a külföldi borok elárasztják az országot, hiszen egyrészt az EU-ból a meglévő vámmentes kontingenst sem tudták kihasználni, másrészt az Újvilág még a távol-keleti piacokkal van elfoglalva. A mindennapok borait legfőképpen abban az országban termelik meg, ahol az elfogyasztják. Az olasz olasz alacsonyabb hozzáadott értékű bort fogyaszt, a francia franciát, és ha a magyar pedig magyart, akkor adott a lehetőség. A megvalósításhoz az idő azonban egyre fogy, és ha nem használjuk ki a lehetőségeinket, akkor ezt más teszi meg helyettünk.

Mindezek megvalósításával egyidőben Soltvadkerten is ki kell használnunk a több területen meglévő adottságainkat, a jellegzetes szőlőfajta-összetételt melynek nagy része hungarikum. A jövedelmezőség helyreállásával szőlőtermesztési háttér (pl. az újratelepítések során nagyobb tőkeszám, agrár-környezetvédelem), valamint a borászati technológia nagyobb fejlesztései is lehetővé válhatnak.

Az idegenforgalomban is nagy lehetőségek vannak, a borvidéki arculatot pedig megtartani és jelentősen fokozni kell.

Nem újra kitalálni kell az itteni szőlőtermesztést, hanem megragadni, kihasználni, formálni és betölteni a lehetőségeket. Ahogy az egész országban, úgy Soltvadkerttel kapcsolatban is helyre kell hogy álljon a szőlő- és bortermelés és feldolgozás, a kereskedelem valamint a fogyasztás összhangja, ez magával hozza a térség szerepének és jó hírének visszaállítását, a gazdák illetve a piaci szereplők jövedelmezőségének helyreállását, ami az így fokozódó fejlesztésekkel együtt egyre szebb jövőt mutatna mindannyiunknak.

VII. IRODALOMJEGYZÉK

A. TÓTH S.(2002): Változik a homokhátság éghajlata, Petőfi népe napilap, 2002.11.06.

A. TÓTH S. (2002): Bő termés jobbító javaslatokból, Petőfi népe napilap, 2002.09.17. 4.p.

A. TÓTH S. (2003) : Kiérett, gazdag savtartalom, Petőfi népe napilap, 2003.01.07.

ACNILSEN (2003): Piaci borséta az ár körül, Bor és Piac, 2003/1.szám, 14-15.p.

ÁCS D. (2003): Tisztújítás a szövetségnél, Bor és Piac, 2003/3. szám, 47.p.

ÁCS D. (2003): Láncok a borelosztás élén, Bor és Piac, 2003/7. szám, 10-12. p.

A magyar borpiac helyzete francia szemmel a csatlakozás küszöbén, Az Európai Unió agrárgazdasága, 2004.1-2.szám

AMBRÓZI P.-KOFLANOVITS E.- KÖVÉR B. (1990): A csapadékeloszlás időbeni áthelyeződése Magyarországon, Időjárás XCIV.évf. 1990/2-3.szám 156-167.p.

ÁNGYÁN J.(2003): Az európai agrármodell, a vidékfejlesztés és a Nemzeti Agrár-környezetgazdálkodási Program, Az Európai Unió agrárgazdasága, VIII. évf. 2003/9-10.szám, 10-16.p.

Arany Kapu Rt. Tájékoztatója, 2004.

Az idénymunkások nem terroristák, Petőfi népe napilap, 2004.04.07.

Bács-Kiskun megye szőlő- és gyümölcs ültetvényei, Petőfi népe – Gazdálkodj okosan-melléklet, 2002.02.28., 4-5.p.

BAGLYAS F. et.al. (2001): Borfogyasztási motivációs vizsgálatok főiskolai hallgatók körében, Borászati Füzetek, 2001/1.szám, 13-16.p.

BAGLYAS F. (2000): Borszőlőfajták és borvidékek jelenkori fogyasztási megítélése főiskolai hallgatók körében, Borászati Füzetek 2000/6.szám 5.p.

BARTA ZS. (2004): Magyar bor az uniós csatlakozás után, Petőfi népe napilap, 2004.03.27. 8.p.

Bács-Kiskun megye, Megyetérkép, Magyar Térképház Kft., Budapest 1998

BÁRDOSI B.E. (2003): Egyszerűsített rendszerben, Magyar Mezőgazdaság LVIII.évf. 2003/38.szám 4.p.

BÉNYEI F. – LŐRINCZ A. - SZ.NAGY L. (1999): Szőlőtermesztés. Mezőgazda Kiadó, Budapest.

BÉNYEI F. et.al. (1996): A telepítés, a szőlő-bor ágazat egyik sorskérdése 1. rész, Magyar szőlő- és borgazdaság, VI.évf 1996/3.szám 11-17.p.

BOGNÁR K. (szerk.) (1989): Szőlő a homokon. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest.

Borértők Klubja (1998): A legnagyobb mennyiségben piacra kerülő palackos borok, Borbarát magazin, III. évf. 1998/1.szám. 3.p.

BOTOS E.(1996): Az alföldi borvidékek gazdasági stratégiája, Magyar szőlő- és borgazdaság, VI.évf. 1996/2.szám 25-28.p.

BOTOS E. (2002): A nagy dobás, Bor és piac, 2002/2.szám, 1.p.

BOTOS E.(2002): A piramis meg annak az alja, Bor és piac, 2002/3. szám, 1.p.

BOTOS E. (2002): Ceremonia Bor- és Rendezvényház, Kecskemét, Bor és Piac, 2002/3.szám, 42.p.

BOTOS E. (2002): Az optimális üzemméret, avagy a gazdálkodás méretei a szőlő- és borgazdaságban, in Olasz és magyar bor akadémia közös ülése, Budapest 2002.szeptember, 15-43.p.

BOTOS E. – KÓCZIÁN Á. (2003) : Vége van-e a vörösbor boomnak?, Bor és Piac, 2003/6. szám, 4-8.p.

BOTOS E.-KERÉNYI Z.-NAGY Á.-EPERJESI I.-SZABÓ A.-PÁSTY GY.(2002): „Kannás” borok, Bor és Piac, 2002/4.szám, 28-31.p.

CZELNAI R. (1998): Az „óceán éve”, Légkör XLIII.évf. 1998/1.szám 12-15.p.

DEÁK A.- HARCZ. Z. (2004): Az EU-csatlakozás utáni bor-külkereskedelem szabályai, Bor és Piac, 2004/1-2. szám, 28-30.p.

DOMONKOS P.(2001): 2000.:a melegrekordok éve, Légkör XLVI.évf. 2001/1.szám 11-14.p.

EPERJESI I.-KÁLLAY M.-MAGYAR I. (1998): Borászat. Mezőgazda Kiadó, Budapest

ETIENNE M.-SIDLOVITS D.-MAZZAG T. (2003): A francia Languedoc borvidék AOC-borai, Bor és Piac, 2003/5.szám, 24-31.p.

FACSINAY K.(2004): Szabad a vásárlás, Heti Válasz, IV.évf. 2004/18.szám 30-31.p.

FONT G. (2001): Soltvadkert szőlő-bortermelésének múltja, jelene – A Hegyközség munkája. Dolgozat.

Földrajzi Atlasz, Cartographia Westermann, Cartographia Kft., Budapest, 1997.

FÖVÉNYI A.(1998): Az éghajlatváltozás okai, következményei és lehetőségek a változás mérséklésére, légkör XLIII.évf. 1998/2.szám 12-18.p.

FRISNYÁK S. (szerk.) (1978): Magyarország földrajza. Tankönyvkiadó, Budapest.

FRITTMANN P. (2003): Soltvadkert története, szőlészeti és borászati hagyományai

GAZDA I. (1999): Az asztali borok versenyképessége az egységesülő Európában, Diplomamunka, Budapest

GMOSER A. (2003): Soltvadkert az ezredfordulón, Média Krint Kft., Kiskőrös

GYÖRE D. (2003): Szüret, túlkínálat, csökkenő árak, Bor és Piac 2003/7. szám, 16-17.p.

GYÖRE D. (2003): Indul a borpiaci árfigyelés, Bor és Piac, 2003/5.szám 34-36.p.

GYÜKERI M. (2003): Zsákutcában a kiotói folyamat, Magyar Hírlap, 2003.09.30.

HAJDU ISTVÁNNÉ (szerk., 2004): Bormarketing, Mezőgazda Kiadó, Budapest

HAJTUN GY. (2000): Emelni kell a bor árát. Magyar Mezőgazdaság LV. évf. 2000/38. 14 p.

HAJTUN GY.(2000): A jó alföldi borok városa, Magyar Mezőgazdaság, LV.évf, 2000/37.szám, 14.p.

HAJTUN GY.(2000): Emelni kell a bor árát, Magyar Mezőgazdaság, LV.évf, 2000/14.szám, 14.p.

HAJTUN GY. (2002): Kékfrankosok Fesztiválja. Magyar Mezőgazdaság LVII.évf. 2002/34. 16 p.

HAJTUN GY.(2003): Borgazdaság a csatlakozás után, Magyar Mezőgazdaság, LVIII.évf, 2003/14.szám, 18.p.

HAJTUN GY.(2003): Borágazati elképzelések, Magyar Mezőgazdaság, LVIII.évf, 2003/18.szám, 16.p.

HAJTUN GY.(2003): Átrendező borpiac, Magyar Mezőgazdaság, LVIII.évf, 2003/22.szám, 16.p.

HAJTUN GY. (2004): Csatlakozásra várakozva, Magyar Mezőgazdaság, LIX.évf. 2004/16. sz. 13.p.

HARGITAI L. (1985): Talajtan és agrokémia I-II. A Kertészeti Egyetem jegyzete, Budapest.

HARCZ Z. (2003): Befejeződtek az EU-tárgyalások, Bor és Piac, 2003/1. 28-29. p.

HARCZ Z. (2003): Borpiaci kilátások az EU-ban, Bor és Piac, 2003/6. 22-24. p.

HARCZ Z. (2003): Egy új elem az ágazat szabályozásában, Bor és Piac, 2003/7. 27-30 p.

HARCZ Z. (2004): Pillanatkép az EU borpiacáról, Bor és Piac, 2004/3.szám 32-34.p.

HASZPRA L. (2002): A 6. nemzetközi CO₂ konferencia és a hazai CO₂ mérések helyzete, Légkör, XLVII.évf. 2002/1. szám 28-30.p.

Hogyan fizet idén a szőlő? Petőfi népe napilap, 2003.11.11. 1,4.p.

HOFFMEISTER T.Á.-TOTTH G. (2004): Vásárlások gyakorisága, helye, választási szempontok, Bor és Piac, 2004/3.szám, 24-27.p.

Homokhátság : félsivatagi övezet, Petőfi népe napilap, 2002.11.08.

HORVÁTH CS.- DR. MIKULÁS I. (2002): A magyar borászat és az Európai Unió, Magyar Kereskedelmi és Ipar Kamara, Budapest

HORVÁTH CS. (2002): Levezetni a fölösleget, Kertészet és szőlészet, LI.évf. 2002/34.sz. 3.p.

HORVÁTH CS. (2002): Összefognak az alföldi borvidékek, Kertészet és Szőlészet, LI. Évf. 2002/50. szám, 11.p.

HORVÁTH CS. (2003): A magyar bor védelmért, Bor és Piac, 2003/5.szám 14.p.

HORVÁTH SZ.(1997): A globális éghajlatváltozás lehetséges következményei Magyarországon, Légkör XLII.évf. 1997/3.szám 21-27.p.

Ingadozik a bor felvásárlási ára, Petőfi népe napilap, 2002.09.14.

INTRIERI C. : A gépi szüret, a gépi metszés és művelésmód összefüggései a szőlőtermesztésben, in Olasz-Magyar tapasztalatok a mezőgazdasági gépesítés területén: új eljárások és gépek a szőlőtermesztésben, konferencia kiadvány 2003.11.28.

JÁMBOR GY. (2002): Borban az igazságtalanság, Heti Válasz, II.évf. 2002/31.szám, 32-33.p.

JÁMBOR GY. (2004): Borba fojtva, Heti Válasz, IV.évf., 2004/13.szám, 34-35.p.

JONHSON-ROBINSON (2001): A világ boratlasza, Park Könyvkiadó, Budapest

Jóreménység Szakszövetkezet meteorológiai adatai, 2002-2003

JUHÁSZ Á.(2000): Kiskőrös természeti-ökológiai adottságai, MTA Földrajztudományi Kutató Intézet, Budapest

JUSTYÁK J.(1998): Magyarország éghajlata, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen

KABA M. Dr.(1998): Éghajlat és történelem, Légkör XLIII.évf. 1998/3.szám 33-34.p.

KÁDÁR GY. (2000): Az alföldi borok jelentősége a megújuló magyar borgazdaságban. Borászati Füzetek 2000/4. 4-6 p.

KÁDÁR GY. (2001): A vörösbortermelés reneszánsza. Borászati Füzetek 2001/1. 7-10 p.

KALMÁR I. (2001): A borászat égető gondjai, Gazda-Társ Hírlevél 2001.08.szám 19.p.

KELEMEN Z.(2003): Hegymenet, HVG, XXV.évf. 2003/38.szám, 99-100.p.

Kevés a bor – emelkednek az árak, Petőfi népe napilap, 2002.11.05.

KIRÁLY L. (2003): Meg kell dolgozni az oroszokat, Petőfi népe napilap 2003.01.23.

KÓCZIÁN Á. (2003): Nő az ausztráliai borexport, Bor és Piac, 2003/6. szám, 42.p.

KÓCZIÁN Á. (2003): A kunsági borok lelkes népszerűsítője : Birkás Zoltán , Bor és Piac, 2003/5.szám 54-55.p.

KOMAREK L.(2004): Borvetikum csatlakozás előtt, Magyar Mezőgazdaság, LIX.évf. 2004/13.szám 14-15.p.

KOPCSAY L. (1998): Változások a magyar vörösbor fogyasztásban. Kertészet és Szőlészet 1998/49. 10 p.

KOVÁCS J.(2003): Néhány szó a magyar borról a Pannon borrégió okán, Bor és Piac, 2003/2.szám, 34-35.p.

KOVÁCS L. (szerk.)(2003): Borvidéki értesítő 2003/2, Kunsági Borvidék Hegyközségi Tanácsa, Print 2000 Nyomda Kft., Kecskemét – A Duna borrégió stratégiai programja

KOZMA P. (2000): A szőlő és termesztése I. – II., Akadémiai Kiadó, Budapest

Közösen a homokhátságért, Petőfi népe napilap, 2002.11.09.

Kunság jele, Borászati Füzetek, 2001/5.

KUNSZERI M. (2002): A bor kiszerelésének szabályozása az EU-ban, Agrárágazat III. évf. 10.szám, 46-48.p.

LINDEL A. (2002): Hazai szőlőfajták a nemzetközi borpiacon, Bor és piac, 2002/3. szám, 16-19.p.

MAZZAG T. (2002):Élmények egy Dél-Francia pinceszövetkezetben: Vignerons du Piac, Bor és piac, 2002/3.szám, 36-39.p.

MERSICH et. al. (szerk.): Magyarország éghajlati atlasza, Országos Meteorológiai Szolgálat, Budapest

Mi vár a borászokra az unióban? Petőfi Népe napilap, 2002.01.20.

MIKA J. (1991): Nagyobb globális felmelegedés várható magyarországi sajátosságai, Időjárás XCV.évf. 1991/6.szám 265-277.p.

MIKA J.(1996): Regionális éghajlati forgatókönyvek, A Természet Világa 1996/I. különszám, 69-74.p.

MIKA J.- AMBRÓZY P.- BARTHOLY J.- NEMES CS.- PÁLVÖLGYI T. (1995): Az Alföld éghajlatának időbeli változékonysága és változási tendenciái a hazai szakirodalom tükrében, Vízügyi közlemények, LXXVII.évf. 1995/3.szám 261-283.p.

MIKULÁS I. DR. (2002): Ültetvény-telepítési támogatás helyett az EU csatlakozás után támogatás az ültetvények szerkezetének-átalakítására, Agrárágazat, III. évf. 8.szám, 56-57.p.

MIKULÁS I. DR. (2003): Az Európai Unió szőlészeti és borászati szabályozása – aprópénzre váltva, Agrárágazat, IV. évf. 8.szám, 14-17. p.

MIKULÁS I. – MÜLLER I. (2002): Borlepárlás Magyarországon és az EU-ban, Bor és Piac, 2002/5. szám, 50-52.p.

MOLNÁR K. (1996): Hazai csapadékváltozások, A Természet Világa, 1996/I. különszám, 66-68.p.

NAGY-PÁL I. – APRÓ J. (1972): Adalékok Soltvadkert történetéhez. Kiskőrös.

Nemzeti borstratégia tézisei (2002)

NAGY T.(2004): Ki „KAP” belőle? Piac és Profit, 2004.09.szám 15-17.p.

NOVÁK J. (2003): Regionális klímaváltozás, Petőfi Népe napilap, 2003.12.16.

POMARICI et.al. (2002): Olaszország tapasztalatai az EU szőlészeti és borászati politikájával kapcsolatban, in Olasz és magyar bor akadémia közös ülése, Budapest 2002.szeptember, 44-87.p.

PSZOTA I. (2003): Előnyös helyzetben az asztali borok, Petői népe, 2003. 03.15. szám, 11.p.

PULAI S (2004): Aranyló érmek sárfehér borokra, Petőfi népe napilap, 2004.03.10.

RÁCZ L. (1998): Réthly Antal éghajlat-történeti forrásgyűjteményei és a klímaváltozás rekonstrukciója, Légkör XLIII.évf. 1998/4.szám 2-6.p.

ROMÁN B. (2001): Vészhelyzet, Kreatív marketing és kommunikációs szaklap, X.évf. 2001/19.szám, 42-43.p.

SCHWARCZ GY. (2003): Mit ér a siker, ha soltvadkerti? Szociológiai szemle, 2003/1.szám, 118-136.p.

SÉLLYEI G.(2003): Borkereskedelmünk jövője az EU-csatlakozás után (Brüsszeli beszélgetés Dr. Mikulás Ildikóval), Borászati Füzetek, 2003/6.szám, 26-27.p.

SINKOVITZ L. (2002): Azonos a szőlész és a borász érdeke, Petőfi népe napilap, 2002.11.06.

SINKOVITZ L. (2003): Ha sok a szőlő, ha kevés, nincs ára, Petőfi népe napilap, 2003.03.31. 6.p.

SINKOVITZ L. (2004): A hungarikum boroké a jövő, Petőfi népe napilap, 2004.03.17.

Soltvadkerti Hegyközség Közgyűlése, 2003.

Soltvadkerti Hegyközség Közgyűlése, 2004.

Soltvadkerti Hegyközség Rendtartása, készült: 1996. aug., hatályba lépett: 1996. okt., módosítva: 1997. dec.

Soltvadkerti Borminőségvédő Egyesület Alapszabálya; Védjegyhasználati Szabályzat; A védjegyhasználattal kapcsolatos szabályozás elveinek összefoglalása

STEFANOVITS P. (1992): Talajtan. Mezőgazda Kiadó, Budapest.

SUPKA É. (2002): Hatalmas károkat okozott a tavaszi fagy, Vadkerti Újság XIV.évf. 2002/5.szám 7.p.

SUPKA É. (2004): Megállt a borfelvásárlás – Font Sándor végveszélyről beszél, Vadkerti Újság XVI.évf. 2004/3.szám, 6-7.p.

SUPKA É. (2004): Kunszeri Miklós a borpalackozás új szabályairól, Vadkerti Újság XVI.évf. 2004/4.szám, 8.p.

SUSÁN Á.(2004): Egyre több alkohol tartalmú üdítő fogy, Világgazdaság, XXXVI.évf., 2004/84.szám 14.p.

SZABÓ A. (2002): Borútprogram az Alföldön, Bor és Piac, 2002/5.szám, 58.p.

SZABÓ Z. (2003): Háromnapos tapasztalatcsere a közös agrárpolitikáról, Gazda-Társ Hírlevél, 2003.10. szám

Szakács László meteorológiai megfigyelő adatai, 1901-2002

SZŐKE L. (2004): Integrált szőlőtermesztés, előadás anyaga, elhangzott Szegeden, a Csongrád-megyei Agrárkamara szervezésében

Szőlőágazat az Európai Unióban (2004), Agrár Európa, Nemzetközi Agrárgazdasági hírlevél

SZALAI K. (2003): Pannon borrégió - Szőlészek borászok tanácskoztak Pécsett, Az Európai unió Agrárgazdasága, VIII.évf. 2003/3. szám, 12-14.p.

SZALAI S.-SZENTIMREY T. (1996): Tendenciák a hőmérsékleti adatsorokban, Természet Világa, 1996/I. különszám, 63-66.p.

TAR F. (szerk): Mit kell tudni az agrár-környezetgazdálkodásról? Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium Kiadványa

TAR F. (2003): Agrárkörnyezetvédelmi-előadás Kecskeméten

TÓTH S. (2000): Az alföldi bor rangja. Magyar Mezőgazdaság 2000/36.szám 18 p.

Váltás előtt a borpiac, Élelmiszer Hírlevél, II.évf. 2000/7. szám 15-16.p.

TÖRÖKNÉ R.E. (2003): Kivonat az EU-nak benyújtott NVT-ből, Gazda-Társ Hírlevél, 2003.10.szám, 11-14.p.

VAJDA L. (2002): Magyarország szőlészete – borászata az EU csatlakozás kapujában, in Olasz és magyar bor akadémia közös ülése, Budapest 2002.szeptember, 88-110.p.

VINICZAI S. (1999): Hétköznapok bora. Magyar Mezőgazdaság 1999/21.szám 22 p.

VINICZAI S. (2003): A törvény jogán, Magyar mezőgazdaság, 2003/47.szám 12-13.p.

VITÉZ F.I. (2003): Piacvédelem a cukornak? Répamese, HVG, XXV.évf., 2003/21.szám, 99-103.p.

2004: XVIII. Tv. A szőlőtermesztésről és a borgazdálkodásról, Magyar Közlöny 44. szám, 2841-3853.p. Budapest

www.kunsagiborvidek.hu/download/strategia.doc

Összesen